Ez a stikában lezavart, minimális médiavisszhangot kapó szoborállítás azonban olyan, nem várt reakciókat csalt elő a közélet egyes szereplőiből, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
A kisebbik megdöbbenést a balliberális sajtó okozta, ahol most épp az Index vállalta magára, hogy kissé csorbítsa az emlékezés fényét. Ha már a Punnany Massif frontemberének ekézéséről sikerült lecsúszniuk, gondolom vigaszdíjként legalább a magyar katonabecsület megköpködésében ők akartak az élen járni.
Miután Hende Csaba honvédelmi miniszter, többek között Koszorús érdemeivel indokolta a Ludovika újjáélesztésének szükségességét, a kedves szerző fontosnak érezte cikke végére biggyeszteni, hogy lám-lám, Szálasi Ferenc is ludovikás volt, sőt, nagyon is büszkék voltak rá az intézményben (nyilván katonai képességei, és nem politikai nézetei miatt), akárcsak a vitatott történelmi szerepű (de csupán a népbíróság által elítélt, és azóta rehabilitált) Farkas Ferenc tábornokra.
Ezzel a kis tollbökéssel nem kevesebbet sikerült elérni, mint Koszorús és Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia emlékének besározását. Mert derék kultúrmarxista felfogásban mi más is lehetne az egykori Monarchia haderejének vitéz és önfeláldozó elitjét kitermelő, a Tanácsköztársaság ellen fegyverrel lázadni szinte egyedül merészelő, s végül az önálló magyar hadsereg hagyományait őrző, s továbbvivő intézmény, mint militarista bűnbarlang, ami ontja magából a náci-fasiszta-nyilas veszedelmet. S persze mindenki, aki falai között nevelkedett hadfivá, kizárólag az ordas eszméket vallók, egy követ fújó brancsába tartozhat. Mert ezek mind ilyenek ám, nincs kivétel. Az ilyeneket képző intézményeknek pedig még az emlékét is sóval kell behinteni, bizony.
A másik, tartalmát illetőleg sokkal érdekesebb megnyilvánulás magától a Mazsihisztől jött, akik sajtóközleményükben, bár elismerik Koszorús érdemeit, mégis kétségbe vonják, hogy akciójának célja tényleg a deportálások megakadályozása lett volna. Az emlékműállítás kapcsán sérelmezik továbbá a társadalmi párbeszéd elmaradását, melynek hiánya szerintük „felesleges konfliktusokat generál”. Ennek pótlására idén novemberre tudományos konferenciát szerveznek, melyre „fiatal történészeket” és a néhai vezérkari ezredes Amerikában élő fiát is meg óhajtják hívni, hogy „közös erővel tisztább képet alkothassunk Koszorús Ferenc szerepéről a budapesti zsidóság megmenekülése kapcsán”.
Ehhez a közleményhez elsősorban két feliratot érdemes hozzátennünk, elsőként azt, ami a Dohány utca 2. oldalán olvasható, idestova 23 éve: „Koszorús Ferenc v.k. ezredes és hős katonái emlékének, akik 1944. július 5-én és 6-án megakadályozták a budapesti zsidóság deportálását.”
A fenti mondat nem mást ékesít, mint Koszorús 1992 óta álló, a zsinagógával pontosan szemben, szemmagasságnál valamivel feljebb található emléktábláját.
Másodikként pedig azt, ami az új alkotást díszíti: „Koszorús Ferenc / M. Kir. vezérkari ezredes / 1899 - 1974”.
Vesszek meg, ha utóbbiban bármiféle „felesleges konfliktus” generátorát föl bírom fedezni, előbbi pedig egy ideje már a köztéri emlékezet szerves része, és tudtommal eddig egyetlen zsidó vezető, vagy szervezet tiltakozását sem váltotta ki. Nem hiszem, hogy azért, mert nem vették észre.
Nem értem, a Mazsihisznél miért pont most lett életbevágóan fontos egy zsidómentő, magyar katonatiszt emlékének kikezdése, de kétlem, hogy ez az eljárás vezetne az oly sokat hangoztatott, és sokak által ténylegesen vágyott, békés együttéléshez, pláne hogy inkább egy ilyen reakciónak van konfliktusgeneráló jellege. Ami valóban több mint fölösleges.
T. T.