A kormányzóválasztásra roppant sajátos, és politikailag instabil körülmények között került sor. A Tanácsköztársaság poklából épp csak kilábalt ország darabokra szakítva, a környező népek és a kommunisták által feldúlva várta, hogy merre sodorja tovább a történelem könyörtelen árja.
Jogi instabilitás
Hogy megértsük, milyen jelentősége volt Horthy beiktatásának, egy kicsit vissza kell mennünk az időben, egészen a Károlyi-féle Nemzeti Tanács működéséig.
Jellemző, hogy a vörös gróf a Habsburg uralkodóházat sem tudta rendesen megbuktatni, mivel IV. Károly király technikailag sosem mondott le a magyar trónról.
Az uralkodó először az osztrák „örökös” tartományok önrendelkezését ismerte el, majd 1918. november 13-án, a Bécs melletti Eckartsauban fogadta a Wlassics Gyula vezette magyar közjogi méltóságok delegációját. Jelenlétükben beleegyezett magyarországi uralkodói jogainak felfüggesztésébe, királyi pozíciójához viszont ragaszkodott.
A „felemás jogi helyzet” ellenére, idehaza a Nemzeti Tanács november 16-án kikiáltotta a Népköztársaságot, melynek így a magyar alkotmány szerint nem volt jogi alapja.
Fővezérből kormányzójelölt
Horthy Kenderesről Szegedig, majd Szegedről Budapestig vezető politikai és katonai útját jól ismerjük, tudjuk, hogy a fővezéri tisztséggel akkoriban az ő kezében összpontosult a legjelentősebb tényleges hatalom az országban, ami őt tette a legesélyesebbé arra, hogy vezető pozíciót töltsön be. Már csak az volt kérdéses, hogy milyen tisztség felel meg mind a főrendek, mind a veterán tengernagy igényeinek és lehetőségeinek.
Az „ellenforradalom” november 16-i győzelme – tehát Horthy Budapestre való bevonulása – után a Károlyiék által megszakított történelmi jogfolytonosságot kellett helyreállítani, ám a kialakult nemzetközi helyzetben nem lehetett a Habsburg-ház tagjait visszahívni a hatalomba, hiszen az az Antant azonnali beavatkozását vonta volna maga után.
Ráadásul az ország területén működő Antant-misszió világossá tette, hogy a vörös uralmat követő átmeneti időszak után parlamentáris berendezkedést kell kialakítani. Sir George Clerk, a misszió vezetője egyértelművé tette: nem akar katonai diktatúrát látni.
Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, előbb általános és titkos parlamenti választásokat kellett tartani, melyre 1920. jan. 25-26-án került sor. Az így létrejött, kisgazda többségű Nemzetgyűlés kompetenciája lett, hogy az állam további sorsáról határozzon.
„Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló 1920. I. törvénycikk hatályon kívül helyezte az 1918/1919-es forradalmak intézkedéseit, egyben a jogfolytonosság alapján állva a kormányzóválasztás jogi feltételeit is biztosította. (Az „ideiglenesség” azt jelentette, hogy a törvényhozók a közjogi állapotokat még nem tekinthették véglegesnek, ám ezt később át kellett értékelniük.)
Az egyetlen valós opció
Horthy mellett a másik legvalószínűbb jelölt Apponyi Albert gróf lett volna, mivel József főherceget, vagy Albrecht főherceget a külföldi hatalmak nem engedték volna államfői tisztségbe lépni.
Emlékiratainak tanúsága szerint Horthy maga is Apponyit látta volna szívesen a pozícióban, ám ezzel kapcsolatban némi kétellyel kell éljünk. Ugyanis a kormányzóválasztást a fővezérség részéről komoly propaganda előzte meg, és a későbbi kormányzó személyi kultuszának alapjait ebben az időben rakták le a róla és történelmi szerepéről konstruált képek (például: új honalapító, az új Árpád vezér… stb.).
A vidéki településeken a katonaság erőteljes kampánytevékenységet folytatott Horthy mellett, és a fővezérség által kiadott hivatalos újság a Nemzeti Haderő is az ő megválasztása mellett tört lándzsát, hogy az ország minden részén feltűnő falragaszokról, röplapokról… stb. már ne is beszéljünk.
Így abban az állításban azért kicsit mindenképp kételkednünk kell, hogy Horthy ne tudott volna saját esélyeiről, és csupán a sajtóból értesült volna győzelméről.
Ugyanakkor az a kommunista történészek által terjesztett verzió is nyilvánvaló túlzás, miszerint a kormányzót fegyveres fenyegetés hatására választotta volna meg a 141 tagú Nemzetgyűlés 131 fős, vitathatatlan többséggel.
Részlet az Imposztorok című, 1969-es filmből, mely a Horthy-rendszert volt hivatott lejáratni, ám a Kádár-rendszer cenzorai végül a nyilvánvaló hazugságokkal teli alkotást is letiltották
Igaz, hogy az esemény a különítményesek részéről „túlbiztosított” volt, a későbbi marxista történelemírók állításaival szemben, sem Prónay, sem Héjjas, sem Ostenburg-Moravek emberei nem alkalmaztak erőszakot a képviselőkkel szemben, és mindenkit beengedtek az ülésterembe, aki arra jogosult volt.
7 honatya még így is Apponyira adta szavazatát, aki egyébként maga is Horthy megválasztását szorgalmazta, és visszalépett a jelöltségtől, 3 szavazatot pedig érvénytelennek talált a Ház.
A szavaztok összesítését rögzítő nemzetgyűlési irat
Az eredmény kihirdetése után Rakovszky István, a Nemzetgyűlés elnöke javaslatára Prohászka Ottokár vezetésével egy – Gyömörey György, Patacsi Dénes, Szijj Bálint és Ugron Gábor részvételével létrejött – küldöttség indult Horthy Miklóshoz, hogy a megválasztott kormányzót a nemzetgyűlésbe hívja a törvényes eskületételére. Horthy a Gellért szállóból érkezett az Országház épületébe.
Nem lett báb
Az országot kormányzó főrendek eleinte úgy gondolták, a kormányzói tisztségnek nem adnak túl nagy súlyt, és csupán egy szimbolikus kereteket teremtenek számára, s népszerűségét kihasználva továbbra is ők hozhatták volna a lényegi döntéseket.
Ám Horthy átlátott a szitán, és mivel tudta, hogy erős, központi irányítás nélkül az egymással folyton marakodó, és javíthatatlanul szembenálló érdekkörök széthúzása csak újabb katasztrófához és a bolsevizmus újjáéledéséhez vezetne, új feltételeket szabott a kormány számára.
Az így kialkudott államfői tisztség gyakorlatilag teljhatalmat biztosított viselőjének, ahogy azt a történelmi hagyomány megkívánta, és egyedül a törvényszentesítés joga, valamint a nemesség-, és a birtokadományozás lehetősége nem illette meg (a kormányzó utóbbiakat később a Vitézi Rend létrehozásával hidalta át).
Horthy Miklós előrelátását mi sem bizonyította és igazolta jobban, mint az elkövetkezendő évek olyan erőpróbái, mint IV. Károly két sikertelen királypuccsa, amelyek a szomszéd országok katonai beavatkozásának rémével fenyegették az országot, s végül a törvényhozást is egyértelműen szembesítették azzal, hogy az uralkodói jogokat fel kell függeszteni.
A „király nélküli királyság” helyzetében pedig egyedül a szilárd kormányzói pozíció volt képes szavatolni a békét és a stabilitást, ami a két háború közötti időszakban meg is valósult.