Hogy a Spotlight – Egy nyomozás részletei (mert természetesen megint kellett egy sokatmondónak szánt, de pont idegesítő alcímet adni a film magyar változatának, nem tudom, mikor megy ez végre ki a divatból) hat Oscar-jelölést kapott, még meg tudom érteni.
Tényleg nagyon jó benne a felháborodott Mark Ruffalo, a belevaló, mégis nőies Rachel McAdams (megkockáztatnám, hogy neki a pörgős-céltudatos, mégis bájos újságírónő az egyik legtesthezállóbb szerep, bár mindig üdítő a jelenléte, bármilyen karaktert alakít), Stanley Tucci, Michael Keaton és John Slattery jelenléte is hozzátesz az élményhez, Liev Schreiber alapos, megfontolt irányítása pedig jól ellensúlyozza a felderítendő sztori által beosztottjaiban keletkező feszültséget.
A feszültség pedig abból adódik, hogy csapatunk (ez egyébként valóban megtörtént eset), azaz a Boston Globe nevű lap Spotlight elnevezésű oknyomozó újságíró gárdája katolikus papok által molesztált néhai gyerekek (a történet jelen idejében már felnőttek) ügyét kezdi el felgöngyölíteni, és ezen az úton haladva jogi kiskapuk kihasználásával, a katolikus egyház presztízsével való visszaéléssel, elhallgatással és ferdítéssel teli problémakomplexumba bonyolódnak.
Amely problémakomplexum alapproblémája mégis csak az, hogy embereket kihasználtak, egy életre megnyomorítottak, mindemellett pedig a szervezet, amelynek ezek a... molesztálók a tagjai, évtizedeken keresztül eltussolt mindent.
Összességében csillagos ötös a forgatókönyv és a rendezés is. Tényleg, kiváló iparosmunka az egész: korrekt karakterek, korrekt tényanyag, korrekt kérdések (mi tekinthető megbízható forrásnak, hogyan menjük biztosra abban, hogy a konkurencia nem előz meg minket egy anyag publikálásában), korrekt ábrázolása a klasszik print-média legkiválóbb, legelhivatottabb képviselőinek, szóval minden olyan... korrekt. És sajnálom, de a 8,2-es IMDb-rating és a hat Oscar-jelölés ellenére is kénytelen vagyok ezt mondani. Mégpedig azért, mert megint fel kell tennünk a költői kérdést: miért?
Miért volt szüksége a világnak egy százhuszadik, lebilincselően fordulatos, megtörtént eseményeken alapuló filmre, amelyben hősies újságíróink még szürke, képcsöves monitorokkal dolgoznak, és minden elhallgatáson, jogi és emberi akadályon átküzdve magukat végre bebizonyítják: képzeljék, emberek, egy csomó pap molesztált egy csomó gyereket, amely ténynek beláthatatlan következményeit a mai napig elszenvedik az azóta már felnőtt gyerekek.
Tényleg, miért? A pedofília az egyik legrohadékabb dolog a világon (ha nem a legrohadékabb), és mindenki tudja, hogy sajnos túl sok (hiszen a nullánál nagyobb szám esetében már túl sokról kell beszélnünk) pap, szerzetes (is) élt a világtörténelemben, akik ezeket a szörnyű bűnöket elkövették. Az meg plusz rohadékság, hogy ezt az egyház ügyesen elhallgatta, ezáltal még több embert (gyereket) téve ki a veszélynek. Igen, rohadék, mocsok ügy az egész. De komolyan, nem tud erről mindenki? Miért kell ezt most még egyszer, még jobban, még újabb módon elmesélni?
Nem tudom elképzelni, mégis mi lehet a funkciója annak, hogy ezt már megint a nézők arcába tolják. Arról nem is beszélve, hogy ezzel megint egy sztereotípiát erősítenek: a pedofil és a pap fogalmak elválaszthatatlan összefonódását. Ami meg, csakúgy, mint az összes sztereotípia, nem fair, de ez még pluszba egy különösen érzékeny téma is.
Viszont voltak a filmben pillanatok, amikor azt vártam, most tényleg valami újat, a folyamatok mélyebb megértését és ezáltal esetleg az ilyen jellegű potenciális veszély felismerését per elkerülését segítő információt kap a szegény néző arról, hogyan is jutnak el emberek addig, hogy ezeket a rémségeket elkövessék, de pont ezeket a szálakat vágta el állandóan a film, és ha némileg ki is bontotta, csak nagyon felületesen.
Így maradt a nagyonoknyomozó nagyonújságírás, a nagyonmocskos ügyvédek és a nagyonképmutató egyház. Szóval minden olyan, amiről még soha nem hallottunk...
Ha pedig a filmmel a Pulitzer-díjas újságírógárdának szándékoztak tisztelegni, nos, azt megtették.