„A háború, amely véget vet minden háborúnak” – mondogatták az I. világháború (amit majd csak a II. világháború miatt kezdenek elsőnek hívni) első napjaiban. Nem így történt. Ellenben az 1914-es év a XX. század minden európai konfliktusának a startkövévé vált. Ma már bizarr belegondolni, hogy szerte Európában az emberek ünnepelték a vérontás nyitányát. Utcára vonultak, zászlaikat lengették, örömkönnyeket hullajtottak és büszkeséggel telve, virágesővel köszöntötték hadba vonuló honfitársaikat. Több mint 30 évvel később ez a kitörő öröm megismétlődött, 1945-ben. Nem egy új háborút ünnepelve, hanem a II. világháborút lezárva. Addigra milliók haltak meg, Európa romhalmazzá vált, és erre a háborúra se lehetett azt mondani, hogy véget vetett minden háborúnak. Azt talán viszont megértettük itt Európában, hogy egy háborún nincs mit ünnepelni, annál inkább becsülendőek az emberiség történelmében a békés időszakok.
1918. november 11-én ezt sokan nem értették még meg. A franciaországi Compiegne közelében található erdőben, egy vasúti kocsiban írták alá a háborús felek az első világháborút lezáró compiegne-i fegyverszüneti egyezményt. A győztesek dölyfösek voltak, a vesztesek megalázottak.
„Itt győzték le a szabad nemzetek a német birodalom bűnös gőgjét”
– hirdette gőgösen az akkoriban elhelyezett emléktábla. Az antanthatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) részéről aláíró francia Ferdinand Foch marsall, aki aztán részt vett az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés munkálataiban, józanságáról tett tanúbizonyságot, amikor annak elfogadása után azt mondta:
„Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre.”
Már nem érhette meg, hogy szavainak szörnyű beigazolódásával szembesülhessen, 1929-ben elhunyt. Tíz évre rá, vagyis húsz évvel a kijelentése után 1939. szeptember 1-én kitört a II. világháború. Éppen annak a Lengyelországnak a lerohanásával, ami a compiegne-i fegyverszüneti egyezmény aláírásával egy napon vált független állammá. Legalábbis ekkor érkezett haza Varsóba németországi fogságából a Lengyelország megmentőjének tartott Józef Pilsudski tábornok, aki a Második Lengyel Köztársaság első államfője lett. Nem sokáig élvezhették a lengyelek a régóta vágyott függetlenséget, erre még ötven évet kellett várniuk, 1989-ig.
A legtöbb történész egyetért abban, hogy az I. világháború lezárása már önmagában hordozta a második lehetőségét. A győztesek ugyanis totális elégtételt kívántak, a bűn és a szégyen bélyegét ragasztották a legyőzöttekre, a versailles-i békeszerződés pedig megnyomorította országaikat. Ennek szomorú magyar vonatkozása az 1920-as trianoni békediktátum is, amely megcsonkította a történelmi Magyarországot. A versailles-i békeszerződés a revans politizálás hivatkozási alapja lett. Ez fűtötte és ez emelte Németország vezérévé a csalódott, osztrák származású Adolf Hitlert, aki nem feledkezett meg Compiegne szégyenéről. Miután a német hadsereg, a Wehrmacht döntő győzelmet aratott a brit és francia erők felett, 1940. június 22-én Hitler revansot vett. Előkerestette az eredeti vasúti kocsit, majd a németek ugyanazon az erdei tisztáson felállították Compiegne közelében, ahol 1918-ban állt. Itt íratta alá a Harmadik Birodalom a Francia Köztársaság képviselőivel a fegyverszüneti egyezményt. El lehet képzelni, mit éreztek a franciák, amikor meglátták a W1 2519 jelzésű Wagon-Lits étkezőkocsit, és mit Hitler, aki egyetlen szót sem szólt hozzájuk. A történelem megőrzött egy felvételt, ami azelőtt készült, hogy Franciaországba érkezett volna. Philippe Pétain marsall fegyverszüneti kérelméről értesülve titkárai és vezérkara szeme előtt diadalmasan a combjára csapott. Öt évvel később Hitler halott volt, a Harmadik Birodalom összeomlott, Németországot szétszabdalták a győztesek. A híres-hírhedt vagon 1945 elején, Berlin bombázásánál semmisült meg.
2018. november 11-én ismét a compiegne-i emlékhelyhez „látogatott” a történelem. 1945 óta először emlékezett német kancellár a francia elnökkel együtt itt. 1950-ben a helyszínt és a vasúti kocsit újjáépítették, 100 ével az első és 80 évvel a második compiegne-i fegyverszüneti egyezmény után Angela Merkel és Emmanuel Macron ült be a vagonba. Csak ők tudják, hogy mi járt éppen akkor a fejükben. A felvételeken Merkel megfáradtnak és rezignáltnak tűnt, míg Macron arcán az egész megemlékezés során többször is huncut mosoly játszott.
„Compiegne mostanig a reváns helyszíne volt, mostantól a megbékélés szimbóluma”
– közölte a francia elnöki hivatal. Merkel és Macron a tisztáson lévő emlékmű aljánál egy új táblát is felavatott, melyen mostantól az áll:
„megerősítették a francia-német megbékélést Európa és a béke szolgálatában”.
Ezzel párhuzamosan egész Lengyelország ünnepli függetlenségének 100 éves évfordulóját. Andrzej Duda államfő bejelentette: újjáépítik a XVII. században épített, majd a németek által az 1944-es varsói felkelés leverése után felrobbantott Szász-palotát a mai Pilsudski téren. Az épületet a lengyel szenátus székhelyének szánják, ahogy Duda fogalmazott: „az erősödő Lengyelország jelképe lesz”.
Háborúk, jelképek és szimbólumok. Megbékélés és függetlenség.
Mit üzen mindez?
A béke mindig törékeny, a függetlenség mindig sebezhető. Az, hogy ez a mostani békésnek mondható időszak (már ami Európát illeti) meddig tart még, utódaink 100 év múlva mit ünnepelnek, illetve mire fognak emlékezni, kap-e még Compiegne történelmi szerepet, és mit jelent az majd akkor, azon múlik, országaink tudnak-e együttműködni. Ünnepelni és megemlékezni kevés, ennél nagyobb munka megőrizni a békét és a függetlenséget is.
(A szerző további cikkei nyomon követhetőek a Facebook-oldalán is. Kövesd Te is!)