Nagyon sok szó elcsépelt mai világban. Legegyszerűbb példa a közösség. Ma már „közösségi” oldalak vannak, ahol az emberek egy képről és a képernyőn felvillanó uniformizált betűkről ismerik egymást, „közösségi” közlekedés, ahol teljesen idegenek utaznak egymáshoz préselődő tömegként. Ugyanígy elcsépelt a „boldogság” fogalma, a „spiritualitás” fogalma… stb. De egyetlen szó fennmaradt, ami nem annyira rongyolódott még el, jóllehet megfakult az idők során. A „szép”.
Bár kezdik kikezdeni a legújabb művészeti diktátumokkal (például egy rozsdás gerenda szépsége, a burkolatlan betonfal szépsége… stb., ám ez hosszabb kifejtést kívánna), az emberek ezt a szót még mindig akkor ejtik ki, amikor valamiféle tisztasággal találkoznak.
A modern pszichológusok azt mondják, a férfiak azért választanak „szép” nőket párjukul, mert a szépség a biológiai értelemben vett egészséget tükrözi, így majd azok jó anyák, önző génjeiknek megfelelő örökítői lesznek. Ehhez képest, hogyha alaposan megfontoljuk, valójában sok esetben még fordítva is működik a szépség érzékelése. Először a fiúnak esetleg szemre nem is tetszik az adott leány, de ahogy megismeri belsőbb, lelki tulajdonságait, egyre szebbnek találja, látja. Ebből látszik, hogy a szépség maga nem az anyagból ered. Nem az anyag tartja mintegy fogva. A test csak hordozó tégelye, kelyhe a szépségnek. Nem az anyagiságból, a fizikai szintről eredeztethető, hanem egy szimbolikus értelemben belülről, vagy ha úgy tetszik, fentről. Akinek lénye valamiért felemeli lelkünket az istenséghez, olyat választunk, azt találjuk szépnek.„amikor itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, amely a szépség hű utánzata, előszöris megborzong és szívébe lopózik valami a hajdani megrendülésből, majd rátekintve istenként tiszteli, s ha nem félne attól, hogy egészen rajongónak tekintik, áldozna is kedvesének, mint valami istenszobornak, vagyis mint magának az istennek.” (Platón: Phaidrosz. 250e)
A szépség egy elragadtatást ad. Megemeli lelkünket. Nem értjük, hogy történik, és nem is tudunk igazán benne maradni hosszabban az érzésben, valamiért nem bírunk a lelki felindultságban időzni. A mai átlagember számára a szerelem mellett általában a természet szolgáltatja legtöbbször ezt az élményt. A táj szépsége, a természet varázslatos, hihetetlen rendszerének szépsége…
„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és ékesebbet a természet sosem alkotott, és a lélek, amely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal annak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, rettenthetetlenül, s végigvándorolhatjuk az egész földkerekséget, e világon igazi száműzetés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Mindenünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.” (Seneca)
De sajnos ma a szépség ilyen pillanatait eltékozoljuk. Facebook-poszt lesz belőle, és egy hatásvadász fényképben mint koporsójában mumifikálódik a szépség feltárulkozó pillanata, amit az örök jelenben megőrizhettünk volna. A szépség pillanataiba bele kell merülni. A megidézett boldogság által felemelkedni az égi lajtorján. Vágtatni a szépség táltos paripáin, fel az ég felé. Nehéz nyeregben maradni, de örömteli.
„Ami pedig a szépséget illeti, ez teljes ragyogásában látható volt akkor, amikor a boldog égi karral – mi Zeusz, mások pedig más isten kíséretében –boldogító látványt szemléltek” (Platón: Phaidrosz. 250b)„Ha valaki meglát valami földi szépet, visszaemlékezik a valódi szépre, szárnya nő, és tollát borzolva felrepülni vágyik, de tehetetlenségében csak néz a magasba, mint a madár, s közben nem törődik a lentiekkel” (Platón: Phaidrosz. 249d)
Ha látunk tehát valami szépet, álljunk meg. Ne a mobilhoz nyúljunk egyből, hanem igazán „örökítsük” meg az élményt. Nézzük kendőzetlenül magát a szépséget. Ki tudja, hány esélyt ad, hányszor tárulkozik még fel előttünk. Legyen az egy festmény, egy hegyvonulat, egy borús reggel, egy dallam, egy gőzölgő tea, egy asztalterítő, egy arc… Éljünk a szépség örök jelenében. A szépségben magában. És egyesülve vele váljunk mi is széppé. Igazán szép, könnyed emberi lelkekké.