A thriller zsánerének nagyjából mindenben eleget tevő magyar nagyjátékfilmmel nem mostanában találkozhatott utoljára a közönség, a Hurok így mindenképpen friss, és a hazai filmipar életének kissé megfoghatatlan, de érezhető megújulásában fontos szerepet játszik.
De mik is a zsáner tipikus elemei?
Elengedhetetlen például a feszültség (mondjuk ez azért jóval több filmes műfaj esetében igaz). A Hurokban ez leginkább az idősíkok összekeveréséből adódik, amely egy idő után a székbe szegezi a nézőt, logikus miért: elég nehéz bejósolni, mi fog történni a következő "körben". És ez nagyon jó tulajdonsága tud lenni egy filmnek. Következő körről beszélek, a mozi szerkezete ugyanis úgy épül fel, hogy hőseinkkel újra és újra ugyanaz történik meg - csak mindig egy kicsit másképp, mindig egy kicsit más szemszögből; mindig máshogy jutunk el ugyanarra a helyszínre és ugyanabba a jelenetbe.
Közben persze nem csak körbe-körbe, hanem előre is halad az cselekmény, a főszereplő, Ádám (Száraz Dénes) mindig az előző körök tudásának birtokában vág bele az újabb körbe (a többiek viszont nem), így aztán mind a történet, mind főhősünk "szintet lép" minden egyes új körben. Emiatt kevésbé érthető a film címe, ezt a jelenséget sokkal jobban leírná például a spirál szó, hiszen a spirál esetében is körökre gondolunk, viszont bejön a képbe a harmadik dimenzió is: a fel és a le.
A Hurok esetében főhősünk arra törekszik, hogy a felfelé tartó íveken vigye tovább a saját és várandós barátnője, Anna (Martinovics Dorina) életét, illetve, hogy egyáltalán legyen mit továbbvinni, hiszen mindketten folyamatosan életveszélyben vannak, sőt, néha kicsit meg is halnak. Az ő esetükben viszont nincs előre meghatározva, mint a macskáknál (haha), hányszor történhet ez meg, így aztán a hurok inkább itt arra érthető, ami Ádám nyaka körül szorul. És hogy miért keveredtek bele ebbe az életüket fenyegető helyzetbe?
Valószínűleg sorozatos rossz döntések folyományaként, de az előzményeket nem tudjuk meg, nem is kell: elég annyi, hogy valami nagyon illegális ügymenetben túlságosan függő viszonyba kerültek a mindenre elszált nagygonosz kefehajú főnökkel, Dezsővel, akit Anger Zsolt egyébként brilliánsan formál meg. Megkockáztatom, hogy a gonosz szerepeknél nincs nagyon, ami jobban állna neki, persze eltekintve attól, hogy egyébként zseniális színész.
Hogy a többi szereplőnk alakításáról is szó essen: jók. Nagyon jók. Mondják, hogy az a jó smink, ami nem látszik; ennek analógiájára akár a színészi alakítást is felhúzhatjuk ebben az esetben. Azért ebben az esetben, mert itt nem hosszan elnyújtott, érzelmektől túlcsorduló pillantások, vagy Oscar-díjas, percekig tartó kegyetlen szenvedés közben ábrázolja a film a hőseink arcát közeliben - és erre a cselekmény feszessége miatt, banális: nem is lenne idő.
Tehát nincs semmi különösen szembetűnő sem negatív, sem pozitív értékben, és végül is ezt nagy erényként is felfoghatjuk, de nem akarok már több közhellyel dobálózni, mint például, hogy a kevesebb több, vagy, hogy csapatmunka. De ha már mégis megtettem: egy (ilyen) film nem egy színészről vagy a színészekről szól, hanem a filmről, így a színészek legnagyobb teljesítménye ez esetben az lehet, ha ennek megfelelően alakítják a részüket.
És ez a film remekül össze van rakva, érződik rajta az átgondoltság - az időcsavaros filmek esetében kikerülhetetlen logikai bukfenceket leszámítva, de ez itt egyáltalán nem fajsúlyos, mivel nem gondolom, hogy bármilyen ontológiai kérdéskör feszegetését kellene meglátnunk a sorok között. Csak simán egy izgalmas, profi munka eredményeként létrejött film, amire érdemes beülni. Igazi moziélmény lesz.