Még alig kezdődött el az advent, már érezzük is, hogy valami megváltozott a levegőben. Mondhatnánk rosszmájúan, hogy csupán az üzletek előresiető karácsony-kirakata az oka, de úgy érezzük, ez az otthonos melegség, ami a szívünkbe költözik mint apró, alig észrevehető magocska, ez valami egészen más, mint a karácsony-bizniszen való keserű fanyalgás. Ez valami igazán melengető. Valami egészen kicsiny, akár a mustármag, és csak néha, egy-egy pillanatra ragad magával. Mintha bennünk is megszületett volna a fény, szívünkbe költözött volna valamiféle időtlenség, valami nyugalom, amit csengettyűszó hangja és fahéj illata kísér. Jólesőn ízlelgetjük az érzést, öntözgetjük a kis magocskát, mivel tudjuk, ahogy minden évben, most is eljött az ő ideje, hogy – a fagyos téli hideg ellenére is – a szív óvó melegében szárba szökkenjen.
Az adventi koszorú első gyertyája hagyományosan lila színű, a hitet jelképezi. Azt mondják, ha a teremtés egészét ebben az egyetlen ünnepben összefogva értelmezzük, az első gyertya Ádám és Éva gyertyája. Mert ők kaptak először ígéretet arra, hogy az a bizonyos bűnük, melyet minden ember emberségétől fogva visel, egyszer megváltathat. Egyszer jóvá lehet tenni. Ezért mondják a hit gyertyájának. Mert a hit az alapja annak, hogy végső soron minden, ami e világon az emberrel történik, minden értelemmel történik, egy útmutató égi gondoskodás vezényletével, és hogy mindazon szenvedések után, melyeket a földön önhibánkból el kell szenvednünk, végül visszatérhetünk igazi otthonunkba, égi hajlékunkba, a Paradicsom mezejébe.
Isten az embernek először a hitet adta, így lett ez az emberi élet alapja. Ahogy egy pap szokta mondani prédikációjában: „És ez jól van így”. A hit, ha annak nem közönséges, hétköznapi értelemben vett jelentésében puszta „elhivésként” tekintünk rá, hanem szívesen ízlelgetjük is lelkünkben a szót, akkor megtalálhatjuk csakis belül feltáruló tartalmait, ahol a hit már egyféle bizonyosságot jelent. Bizonyosságot, hogy nem vagyunk örökre elveszve, hogy nem hiába születtünk, hogy nem hiába küzdünk, nem hiába szeretünk, hogy igenis jól érezzük, amit érzünk, hogy van jó, van igazság, van szeretet. Vannak ilyen magától értetődő, magyarázatra nem szoruló, lelkesítő és legeslegbelül hozzánk tartozó tartalmai az emberi életnek. És nincs erősebb, mint az ilyen hit.
„Jézus pedig monda nékik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 17,20)
Hisszük – ahogy téli hideget a meleg gyertyalángja által, éppen úgy bármi újvilági okoskodást a színtiszta belső tapasztalat által meghazudtolón – hogy létezik kiút, létezik Menny, létezik örök boldogság, hogy létezik mindaz, amit – bár szavakkal ki nem fejezhető – Isten-nek hívunk. Feltételezhetjük, hogy mindezek nincsenek, csak akkor egyszerre minden értelmét veszti. És mégis, a hitről vitatkozni értelmetlen. Nem azért, mert a hit ésszerűtlen, irracionális vagy „másik dimenzió”, ahogy szokták mondani azok, akik annak közelségét még nem ismerték meg, hanem mert a hitetlenség az, ami igazán értelmetlen. Hit nélkül ugyanis elvesztünk. Hit nélkül abban, hogy létezik az emberi életnek célja, hogy van út, amin haladni kell, van, amire törekedni kell, van igazság, amiért érdemes harcolni, az emberi élet parttalan, felesleges felépülés, majd leépülés. Felesleges vargabetű, önkényes, szenvedéssel bélelt hedonizmus.
A hit az egész élet alapja. Igazából az is hisz valamiben, aki azt mondja, nincs hite. Mivel valami alapján irányítja életét. És ami alapján irányítja életét, amit életének fundamentumán, tettei legmélyebb hátterében találunk, tulajdonképpen az a hite. Ilyen értelemben nem igaz az a világkép, amelyet a mai világ az ember elé tár, mégpedig hogy az istenhit egyfajta bazári gratis, amit azok az emberek választanak a saját világképükhöz, akik túl gyengék, hogy elfogadják az anyag igazságát. Épp ellenkezőleg, az ateizmus az a bazári kendő, amit minden sarkon kínálnak nekünk, hogy azzal szemünket bekössük, hogy vezettethessünk, ha nincs elég hitünk, hogy elég bátrak legyünk ahhoz, hogy őszintén bevalljuk magunknak: az ateista világkép nem lehet igaz, hiszen az emberi életet, és ennélfogva mindent, ami csak létezik a világon, céltalanná tesz. Ez a fordulat, az igazi hit megjelenése az a kiindulópont, ahonnantól azt mondhatjuk, az ember szó bennünk is elnyerte őt megillető, méltó minőségét.
Át kell formálni szótárunkban a hit szót is, ahogy oly sok mást, amit elfordított, elferdített korunk, hogy ne az álomittas elhivést jelentse számunkra, hanem az emberi élet egy mély és komoly lehetőségét, a legerősebb bizonyosságot, amitől a hegyek is kimozdulnak helyükről.
Végül Wass Albert Karácsonyi meséjét ajánljuk minden kedves olvasónknak, mely az első gyertyaláng gyújtásának méltó magyar eredet-meséje:
„S ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek, csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.”