Amikor megtudtam, hogy ezen a borongós-esős délelőttön a szerkesztőségből nekem lesz szerencsém megtekinteni a Kingsman: Az aranykört, először el kellett nyomnom egy könnyed kacajt. Az Austin Powers-sorozat reménytelen bukását hozó Aranyszerszám óta ugyanis még egy, a kémfilm zsánert bevallottan kifordítani óhajtó alkotástól is megmosolyogtató egy ilyen címadás, de legyünk nagyvonalúak, én is hamar túllendültem rajta.
Ha pozitívumokat kellene említenem, akkor a magyar fordítás és a szinkron minőségi volta ugrik be elsőként. Jó ideje nem találkoztam olyan filmmel, ahol kínomban ne kellett volna sűrűn fintorognom az angolból átültetett kifejezések bénaságán, de a Kingsman második részében ez csak elvétve fordult elő. A túltolt modorosságot most nem tudom negatívumként említeni, hiszen ez a film szándékolt báját adja.
[video:https://youtu.be/nfn1qL7MCSA]
A látvány és a kameramunka is erős, többnyire még a CGI sem annyira borzalmas, de ahol igen, ott viszont kritikán aluli (erre még visszatérek).
A zenei repertoár nálam kissé átlóg a szürke zónába, ugyanis annyira nem vagyok vevő a túlpörgetett Elton John- és Cameo-feldolgozásokra/remixekre, az öreg Elton szerepeltetésére pedig pláne, de ez már ízlés dolga. (John Denver Take Me Home, Country Roads című számából viszont emberiség elleni bűntett volt hősi eposzt kreálni, remélem ezért egyszer valaki még Hágában köt ki...)
A tűrhetőség határán - Mi nem tetszett?
Az első és legfontosabb negatívum, a vérszegényre sikerült cselekmény és főgonosz. Nem túl nyerő jel, ha történet szempontjából a már említett Austin Powers-trilógia bármelyik darabja is kenterbe lealázza a próbálkozást, és mint tudjuk, minden akciócselekény annyira élvezetes, amennyire érdekes a leküzdendő fenyegetés.
Julianne Moore ugyan próbál némi életet vinni a Kambodzsából világuralomra törő, száműzetésben élő, '50-es évek nosztalgiában és a CGI-nak létjogosultságot biztosító robotfétisben szenvedő női drogmogul figurájába, de szegény Poppy Delevingne annyira kidolgozatlan, hogy még a másodhegedűs bűntárs Charlie (Edward Holcroft) is mélyebb lélekábrázolásban részesült, pedig őt sem vitték túlzásba. Legalább egyszer látnánk, hogy közvetlenül kinyír valakit a saját emberein kívül, de hiába, így pedig nem túl komolyan vehető antagonista.
Ez nem is lenne feltétlenül akkora baj, mivel ez a rész inkább szól a Kingsman és amerikai testvérszervezetük, a Statesman összeboronálásáról, mint bármi másról - ide értve az Aranykört is -, de ahhoz, hogy ez igazán üssön, sokkal komolyabbnak kellett volna lennie a drámának, ami a brit szervezet majdnem megsemmisítéséből ered.
Kifejezetten vontatottá tette a cselekményt, hogy a történet kétharmadában a Töki szerepében brillírozó Taron Egerton és a svéd hercegnőt alakító Hanna Alström párkapcsolati turbulenciáit kell nézegetnünk, de legalább egyeseket megnyugtathat a tudat, hogy egy jó anális szex akár életre szóló szerelmet is eredményezhet...
Ha már az előző rész szereplőinél tartunk, néhány karakter visszatérése kifejezetten élvezetes, kár hogy sokukkal nem tudott mit kezdeni a koncepció, így az első fél órában gond nélkül beáldozta őket. De a megmaradókban sincs sok köszönet, a Merlint játszó Mark Strongot is elég kérdőjelesen pocsékolja el a produkció.
Aki látta a trailert, annak nem nagy meglepetés, hogy Colin Firth ismét az eredeti Galahad ügynök, azaz Harry Hart bőrébe bújik, amivel teljesen tönkre vágták az előző rész Bond-filmeket zseniálisan fricskázó jelenetét, melyben Samuel Jackson laza eleganciával lőtt főbe az őt lebuktatni akaró kémet. Most a frencsájz egy nagyon buta deus ex machinával hozta vissza a karaktert, aki a sztori egy jelentős részében igazán "kiváló" PTSD-amnézia-drámával "szórakoztat" minket.
Jó'van, jó'van, bő'csész gyerek, no hogy vó't az az ujjazás?
Oké, oké, mindjárt lesz szó arról is. Előtte még emeljük ki, hogy egyáltalán miért ez a jelenet került a lead-be: egyszerűen azért, mert a többi annak ellenére is inkább unalmas, hogy a filmet teletömték robbanásokkal, tűzpárbajokkal, robotokkal, miegyébbel.
Még csak nem is a rendezés, vagy az utómunkák miatt laposodnak el a harcjelenetek, hanem mert a szereplőket egy percig sem érezzük veszélyben. Egyrészt, a rengeteg előzetes gyakorlatilag minden poént lelőtt, ami miatt kicsit is izgulhatnánk bárkiért, plusz amikor egy fejlövésből is bárkit képes visszahozni a film, kicsit odavész az izgalom.
Azt külön kiemelném, hogy ahol van vér, ott bár ne lenne, ahol pedig kéne, ott egy csepp sincs: a málnaszörp hatású CGI-pacákról messze ordít, hogy ott sincsenek, olyan viszont nincs, hogy egy nyitott húsdaráló patyolat tiszta konyhát hagy maga után, miután átküldtek rajta egy-két embert.
[video:https://youtu.be/7q-Ym_hzHYQ]
Így lehet az, hogy a Matthew Vaughn és Jane Goldman által jegyzett film egyik legemlékezetesebb jelenete nem valamelyik szereplő halála, nem is egy üldözés, vagy lövöldözés, esetleg dialógus, hanem egy biometrikus nyomkövető vulvába történő felhelyezése lett, amire ráadásul a szerelmi összeveszés történetszál is épül.
Összességében, aki egy magát túl komolyan gondoló Austin Powers-részre, vagy egy lazább, Daniel Craig-féle James Bondra kíváncsi, adhat neki egy esélyt, de könnyed szórakozásnál kár többet várni.