(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az Orbán-kormány nem pusztán a korrupció, a jogállam lebontása és a hatalmi centralizáció elrejtésére használja a sokszor hangoztatott keresztény jelzőt. Az inkább csak szavakban mint tettekben testet öltő értékrend fontos identitásképző elem, amelyet Orbán és tanácsadói jól ismertek fel. Ha azonban elhagyjuk Magyarország (és Lengyelország) határait, és Nyugat felé indulunk, ott a társadalmi kisebbségekkel való szolidaritás vagy legújabban a környezettudatosság válnak központi, politikai szlogenekké. A két világkép egymással kiengesztelhetetlennek fest, amely képet azonban inkább csak a politikai stratégák, és nem a valóság festi fel.
A keresztény civilizációt tudatosan vagy legjobb esetben is akaratlanul leromboló Nyugat víziója alapvetés a fideszes gondolkodás kánonában. Leveszik az állami iskolák tantermeiből a kereszteket. A politikai korrektség jegyében a keresztény vallási utalások kiszorulnak az egyházon kívüli nyilvánosságból. A korszellem uralkodó emberképe eltér a biblikus emberképtől. Mindeközben egy másik, sokkal agresszívebb világvallás követői dörömbölnek Európa határainál, sőt, egyes városok ezen szemszög szerint már el is estek. Mindezeket az alapvetéseket olykor és egyre gyakrabban súlyos összeesküvés-elméletekkel is megspékelik, mondván a kereszténység „rombolását” tudatosan hajtják végre, ismeretlen háttérműhelyekből vezényelve embermilliók sorsát.
Sok mindent szoktam sajnálni, hogy mi minden maradhatott ki az evangéliumokból, mert a lelkes tanítványok és az evangélisták nemigen fogtak fel mindent Jézus üzenetéből. Ezek egyikeként milyen jó is lenne, ha ott szerepelne a Bibliában mint Jézus szava, hogy „óvakodjatok az összeesküvés-elméletektől”. Igaz, Jézus azt sem mondta, hogy ne legyetek idióták, ettől függetlenül feltehetően azt szeretné, hogy ne legyünk azok. Ott ugyanis, ahol már az ember azonossága a tét, ott az ellenfelek csak ellenségek lehetnek, sanda, számító gonosztevők, akik mivoltunk lényegétől akarnak megfosztani bennünket. Lehet annál mobilizálóbb politikai program, mint hogy küzdj meg azért, aki vagy?
A keresztény köntösbe bújtatott, számító propagandával szemben – a vizionált elméletekkel ellentétben – nem az LMBTQ-propaganda áll, mert azt nem nevezhetjük propagandának, hogy társadalmi kisebbségek egyenlő bánásmódért és egyenlő jogokért küzdenek: összességében a legtöbben egyszerűen egy békés életért. Van azonban identitáspolitikai arca annak az oldalnak is, amely számára központi kérdés a társadalmi kisebbségek ügye. Az azonban hazugság, és ez nem mellékes, hogy ez az oldal az Isten-haza-család „szentháromságával” vagy a keresztény értékekkel szemben határozná meg magát, hanem részben vagy egészben attól függetlenül. Aki számára kiemelten fontos az, hogy honfitársait ne érje szenvedés pusztán azért, mert nemi – vagy bármilyen – identitásukban a többségtől eltérőek, ezáltal nem Krisztus keresztjét szeretné ketté törni. Vagy pontosabban de, igen, csak éppen hogy nem Krisztus-ellenesség miatt. Az igazság sokkal inkább az, hogy ez a törekvés éppen hogy egybecseng a krisztusi misszióval, amely a személyközi kapcsolatok háborúságát a kölcsönös elismerés és együttműködés világára akarja cserélni.
Pál Gábor, az Eötvös Csoport előadásán, amikor arra a kérdésre keresték a választ, hogy a politikai korrektség ideológiai terror vagy civilizációs vívmány, arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai korrektség kritikusai hajlamosak azt annak szélsőséges vadhajtásaival azonosítani. A sértőnek ítélt megszólalásokat megtorló cancel culture-ra keresztelt jelensége létezik, és a közvélemény (vagy annak egyes csoportjai) ellentmondást nem tűrő módon hajlamos a túlreagálásra, ez azonban nem a politikai korrektség, hanem az emberi természet sajátja. Valaha máglyán égették meg azokat, akiket eretneknek bélyegeztek. Mostanában az erőszak helyett általában inkább csak virtuális máglyákat építenek.
Az a közvélemény, ahol – leegyszerűsítve – a baloldali identitáspolitika az erőteljes, ott a politikai korrektség bunkósbotja tud lesújtani, az a közvélemény pedig, ahol a jobboldali, ott a vélelmezett keresztény értékek nevében sújt az ököl. A célkeresztben állókat azonban egyik sem segíti, sőt, éppen ellenkezőleg. A keresztény köntösű pártpropaganda súlyos károkat okoz a kereszténység társadalmi megítélésének, a verbális agresszióvá váló politikai korrektség pedig szintén ellenérzést ébreszthet azon társadalmi csoportok iránt, amelyet védelmezni óhajtana. Nem a bal- vagy jobboldali identitáspolitika összecsapásából kerülhet ki győztesen az igazság. Amíg ez a két ideológia küzd egymással, addig az igazság és a társadalmi béke csak veszíteni tud.
Az identitáspolitikát zászlóra tűző erők rabul ejtik társadalmainkat, mesterséges ellentéteket szítva. Miközben a védelmezett értékek karikatúráivá silányulnak. Nincs az a Pápai Gábor rajz, sem Charlie Hebdo lapszám, ami jobban ki tudná figurázni a kereszténységet, mint a szarvasagancsokkal küzdő Semjén Zsolt. Szükségszerű, hogy az identitás megőrzését központi célul kitűző politika csak képmutató lehet, mert a személyiség legfinomabb és legszemélyesebb valóságát, az azonosságtudatot merevíti politikai programmá. És igaz az is, hogy bár szégyenteljes a homoszexualitást a pedofíliával összemosó magyar törvény, amíg azon megy a vita, hogy szivárványszínű legyen-e a müncheni stadion, addig Orbán pattint egy sört.
Akár az egyenlőtlenségekkel küzdő társadalmi kisebbségeknek, akár a kereszténységnek valódi tettekre, és nem olcsó szimbolikus gesztusokra van szüksége. Akkor talán kiszabadulhatunk végre az identitáspolitika poklából.