Népdalaink többsége – vagy konkrétan, vagy bújtatottan – a szerelemről szól. (Persze vannak kivételek is szép számmal.) A mai ember életében ugyanis nagyjából ez az egyetlen „dolog”, érzés, élmény, amiért úgy tud rajongani, hogy minden mást, amit addig fontosnak és értékesnek tartott, hátrahagy érte. Ami megöli, lerágja csontig, felégeti egész addigi életét, megrotálja eltékozolt éveinek elgazosodott szántóföldjeit, hogy új, szebb, bővebb termésnek lehessen táptalaja.
„A szerelemben mindent szabad” – szokták mondani az öregek. Mert ha egyszer egy szerelmi folyam kölcsönösen útnak indul két ember között, akkor ott kő kövön nem marad! Akkor annak senki ember fia nem tud már megálljt parancsolni. Mert amit Isten egybekötött, azt ember szét nem választhatja. Itt érhető tetten a végzet. Nem csak a sorsszerűség értelmében, de a halál értelmében is. Hiszen minden, ami addig érdekes volt, minden, ami addig fontosnak tűnt, értelmét veszti, meghal a szerelmes ember szemében.
Szépen mutatja a szerelemnek az ember egész életét megrendítő voltát, ahogy Daphnis és Chloé történetében keseregve adja pontos leírását a szívmarcangoló fájdalmas szerelemnek Chloé: „Beteg vagyok én most, s nem tudom, mi bajom. Fájlalom mindenemet, de sebem nem lelem. Bánkódom, pedig a nyájamnak sincs híja. Forróság gyötör, bár árnyékba húzódtam. Tüskebokor hányszor megtépett, s nem csordult ki könnyem, méhecske is döfte fullánkját belém, mégis kívántam az ételt. De most olyan tövis hatolt a szívembe, amely mérgesebb mindannál.”
Ugyanebben a műben az öreg Philétasz így emlékezik vissza szerelmes önmagára: „az ételről is megfeledkeztem, szomjamat sem oltottam, de még álmot sem kívántam. A lelkem gyötrődött, a szívem kalapált, s a testem borzongott. Ordítottam, mint akit megvertek, hallgattam, mint akit temetnek, a folyók vizébe vetettem magam, mintha lánggal égnék.”
Az ember nem alszik, nem eszik, esetleg csak iszik. Azt viszont jó kedéllyel, egy kis huncut csillogással a szemében válaszol a megcsillanó, összekoccanó poharakra. Ha bánatos, ha örvendetes is a szerelem érzésétől, mégis érzi a nagy megrendülést, és ez olyan erőt ad neki, amitől nem érzi magát már sem embernek, sem esetlen földi halandónak. „Minden mindegy! Én már most is sokat kaptam az élettől! Pedig meg sem érdemeltem ilyen ajándékokat!” És már kész is az őrület. Csak azzal kell vigyázni, ez szent őrület lesz-e, vagy zavarodott, magából kikelt, eszeveszett, ámokfutó őrület.
Ugyanis a viszonzatlan, valamilyen oknál fogva beteljesületlen, vagy úgymond plátói szerelemnél egyfajta szakadék szélén lebegés, pengeélen táncolás alakul ki (ez egyébként a beteljesült szerelmeknek is, másféleképpen, de velejárója). Itt is felébred ugyanaz az intenzitású láng az ember szívében, de beteljesületlensége, olthatatlansága okán az önemésztő jellege felfokozódik. Ez az „önemésztés” persze szolgálhat – úgy, mint a lovagi szerelemben – egyfajta folyamatos inspirációként, lelkesítő erőként egy nemes törekvéseket megvalósító, nemes célokat kitűző életút megvalósításához, de könnyen átfordulhat egy ragaszkodó, valóban egy, a „szeretett” felet átkozó, magát és a világot marcangoló, széttépni, halálba sodorni akaró, féktelen erővé.
Platón a Phaidrosz című művében a szerelmet görög szóval „mániaként”, a magyar fordítás szerint „rajongásként” írja le. És azt állítja, ez a legnagyobb áldás és a legnagyobb átok is az embernek. Mivel tagadhatatlan, lehet eszeveszett ámokfutás, őrület is, csakhogy… „Csakhogy épp a legnagyobb javaink rajongásból, mégpedig isteni adományként reánk szálló rajongásból származnak.” (244a)
Az üdvös, isteni rajongásról ezt írja: „Ennyi és még több szép eredményét tudnám felsorolni az istenektől jövő rajongásnak; tehát ne féljünk éppen tőle, és ne zavarjon meg semmiféle olyan beszéd, amely azzal ijesztget, hogy az elragadtatott helyett inkább a józan embert kell barátul választani. Aki így beszél, csak akkor vigye el a győzelmi pálmát, ha állítása támogatására azt is kimutatja, hogy a szerelmet nem javára küldik a szerelmesnek és kedvesének az istenek. Nekünk viszont épp az ellenkezőjét kell bebizonyítanunk: hogy az ilyen rajongást az istenek a legnagyobb boldogságunkra adták.” (245b)
A legszebb magyar, szomorú szerelemről szóló népdalok nagyon nemes hozzáállásról tesznek tanúbizonyságot a viszonzatlan szerelem vonalán. Hányszor hallunk és hallatunk ma ilyen nyugodt, kedves és őszinte szavakat az utánakiabáló, síró-rívó, kétségbeesett szidalmazások helyett? „Adjon az Ég szebbet, jobbat nálamnál! Nékem pedig csak olyat, mint te voltál!”
Az egyik legszívfájdítóbb szomorú-szerelmes dala a magyar népköltészetnek a „Gyere ki, te gyöngyvirág…” kezdetű. Ennél szívszorítóbb, keservesebb dal még nem termett a népdalfán – megkockáztatom – sehol az Ég egy adta világon. Bár itt már a nagy fájdalomtól megjelenik az átkozódás is, bizonyos formában.
Az eltiltott szerelemről újabb feldolgozású keserédes dalok is születtek.
„Hogyha fáj is, mit tudsz tenni, mikor ennek így kell lenni? Mikor ennek így kell lenni, galambom. Ha elmész is, járj békével, rólam ne feledkezzél el, rólam ne feledkezzél el, galambom!”
De a mai születésű népies dalok közül a leginkább bútemető, sírva vígadó a Buda Folk Band Édes, kedves című dala:
„El kell felejteni, nem szabad szeretni szívemnek a legkedvesebb virágát.”
Egy ilyen dal után az ember úgy érzi, már nincs, amire ne lenne képes! Félelem? Szomorúság? Tragédia? Az élet kis csipp-csupp problémái? Ugyan!
Az ősz mindig valamiképp az elmúlás, elbúcsúzás ideje. Hát akinek bánata van, azt javaslom, énekelje ki! Most mondhatnám, azért, mert így kerül harmóniába az őszi éggel és az avarillatú őszi földdel, és egyáltalán az őszi idők járásával, de inkább azt mondom, csak úgy, mert jó sírva vigadni, örvendezni, szomorkodni, énekelve kikönnyíteni a rabmadár lelkét, azért énekeljen!