Az elmúlt egy hétben elhangzott két olyan kormánypárti megnyilvánulás, amelyeket a propaganda ájult hódolattal idézett, az ellenzéki nyilvánosság annak rendje, s, módja szerint szörnyülködött, vagy gúnyolódott rajtuk, majd iktattuk és ad acta tettük őket. Pedig ezeknek a veretes mondatoknak az árnyékában megéri egy kicsit megpihenni, és elmélkedni. Nem azért, mert annyira bölcsek, vagy éppen felháborítóak lennének – sokkal inkább azért, amit elárulnak nem is igazán az ország, sokkal inkább vannak vezetőinek mentális állapotáról.
A sort Matolcsy György nyitotta, aki páros lábbal beleszállva a földhöz ragadt, defetista, gazdasági nehézségeket prognosztizáló Varga Mihályba, leszögezte, hogy az
„új magyar Aranykornak (…) nincs vége, még évtizedekig tart.”
A kormányzati csecseken még nem csüngő sajtó napokig pörgött azon, hogy a Nemzeti Bank elnöke nekiment a pénzügyminiszternek, néhányan azt is megjegyezték, miként képzelheti egy gazdasági szakember, hogy több évtizedre előre jósol bármit is, pláne töretlen prosperitást. Az azonban csak keveseknek tűnt fel, hogy
s csak abban van vita köztük, hogy népünk e ragyogóan fénylő korszaka meddig tart még.
Erre most kapásból rá lehetne vágni, hogy ennyire nagyképű, tenyérbemászó blődséget még az életben nem hallhattunk – de nem volna igazunk. A helyzet ennél egy kicsit rosszabb. Varga és Matolcsy ugyanis egy sem térben, sem időben nem is olyan messzi példát követnek. Volt már ugyanis a szomszédban egy pénzügyminiszter és egy jegybankelnök, aki „aranykorról” szónokolt – méghozzá a kettő egy személyben. Florea Dumitrescu a hatvanas-hetvenes években először pénzügyminiszterként vállalt oroszlánrészt Románia eladósításában, majd a nyolcvanas évek második felében e hitelek erőltetett ütemű visszafizetésének Ceausescu-i lázálmát vasalta be a szerencsétlen, nyomorba döntött országon a nemzeti bank vezetőjeként.
Az „Epoca de Aurul” a valóságot napról napra szembehazudó ostoba propaganda és az elefántcsonttornyában percről percre jobban elhülyülő zsarnokság egyszerre dühítő és nevetséges szimbólumaként vonult be a történelembe. Erdélyben járva a mai napig veretes átkozódást, vagy keserű nevetést válthatunk ki bárkiből, ha egy beszélgetés során szóba hozzuk e bizonyos aranykort. Akkor pedig Magyarországon is megfagy az ember ereiben a vér, ha ezt a szót a rezsim élvonalából hallja. És nem érti, hogy a francba juthatott el idáig két magasan képzett, egykor nemzetközi szinten is jegyzett pénzügyi szakember.
Orbán Viktor a Keresztény Értelmiségiek kongresszusán a „Keresztény szabadság" című esztrádműsorát ezúttal a következő kinyilatkoztatással dobta fel:
„Ne féljünk kimondani, hiszen már mindenki látja: Magyarország a hegyen épült város, és köztudott, hogy azt nem lehet elrejteni.”
A miniszterelnök ezt a költői képet egyenesen az Evangéliumból vette – amivel önmagában a világon semmi gond nincs. Én mindig örülök, ha politikusok a Szentírásból merítenek ihletet – ennél már csak az tenne boldogabbá, ha a cselekedeteik forrása is ez lenne, és nem valami egészen más. Csakhogy ezt így a legelkötelezettebb keresztény politikai vezetők sem szokták idézni. Nem véletlenül. Krisztus ugyanis a Hegyi beszédben tanítványairól szólva mondja, hogy
„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!"
Aki tehát az általa vezetett országot „a hegyen épült városhoz” hasonlítja, az népét tanítványaiként, önmagát pedig megváltóként látja. Ilyen szövegeket hozzánk legközelebb Fekete-Afrikában lehet hallani, ahonnan időről időről felröppen a hír, hogy egy zakkant, drágakő-berakásos Kalassal lövöldöző hadúr a visszatért Messiásként lép fel népe, és az egész világ tanítómestereként.
A fentieket persze összefoglalhatnánk úgy is, hogy az ország vezetői gátlástalanul hazudoznak. Csak, hát ez az optimistább verzió volna.
Ha 400 forintra megy fel az euró, Matolcsyt akkor sem váltják le
Az egész ország döbbenten nézi a forint mélyrepülését. A magyar fizetőeszköz értéke szinte naponta dönt negatív csúcsot, tegnap este egy euróért már 330,77 forintot kellett adni, ami szintén történelmi rekord. A jelenség a térségben nem csak minket sújt, az elmúlt időszakban szintén gyengült a lej, a zloty és a korona is.
A Fidesz törzsbázisát szokás – valljuk, be, nem alaptalanul – szektának nevezni. A posztmodern demokráciában azonban szinte minden ideológiának, irányzatnak, pártnak és vezetőnek megvannak a maga megszállottjai. Az igazi tragédia nem az, hogy a rezsim hívei ilyenek -hanem az, hogy a legszűkebb elitje is. Amely nem azért igazán veszélyes, mert hazug - hanem azért, mert őszintén elhiszi, amit mond.
Magyarország ma már nem köztársaság, de sajnos nem is monarchia, hanem egy egomán teokrácia, amelyet önmaguk felszentelt papjai vezetnek.
Nagyjából olyanok, mint Jim Jones, a Népek Templomának hírhedt vezetője. A guru verte, megalázta, zsarolta és kifosztotta híveit, akik azonban így is rajongtak érte. Egy ideig minden remekül alakult, a hatvanas évek pszichedelikus őrületének lecsengésével egyre több becsődölt hippi csatlakozott a szektához. Később aztán a sajtó felfigyelt az egyre betegesebben működő közösségre, a hatóságok is egyre élénkebb érdeklődést mutattak irántuk. Jones végül 1200 követőjével a dél-amerikai Guyanába, az esőerdő mélyére költözött a bírálatok elől. Amikor aztán itt is szorulni kezdett a hurok a nyaka körül, arra utasította követőit, hogy igyanak ciános limonádét, majd magával is végzett.
Egyre többen szállnak le hajóról, de a mentőcsónakok száma vészesen fogy. Mindannyian nem tudunk meglépni. Ha csendesen megvárjuk, míg áthajózunk az illiberális dzsungelbe, onnan már nagyon nehéz lesz szabadulni.