Mátyás, a jégtörő

Az Apostolok Cselekedeteiből ismert, hogy Jézus halála után legközelebbi tanítványai, az apostolok tizenegyen maradtak, mivel az áruló Júdás felakasztotta magát. Ezért úgy gondolták, hogy a mester hetven tanítványa közül egyet maguk közé emelnek. Sorsvetéssel döntötték el, hogy ki legyen az új apostol és végül Mátyásra esett a választás. Az „új” apostol életéről egy apokrif írás, az András és Mátyás cselekedetei tudósít, majd a 8. században a kelet-római Nikeforosz a következőt jegyezte fel róla: Mátyás a hitet előbb Judeában hirdette, majd eljutott „Etiópiába”. Dorotheus összegzésében a következőt olvashatjuk. Mátyás az evangéliumot az idegenek közé vitte el. Megfordult a húsevők között, belső Etiópiában, ahol a Hüsszusz-folyó kikötője van Phasis (ma: Poti) városban. Ez utóbbi ma Grúzia egyik legnagyobb kikötője. Mátyás Sebastopolisban halt meg és ott is van eltemetve, a Nap templomhoz közel. 

Egy másik hagyomány úgy tudja, hogy az „emberevők” városában, Etiópiában temették el. Egy harmadik pedig arról szól, hogy Mátyást a zsidók megkövezték Jeruzsálemben és lefejezték. Elképzelhető, hogy utóbbi hagyományt Szent István mártíromságának történetével keverték össze. Mivel az apokrif iratok gyakran megemlítik együtt Mátyást és Andrást, nagyon valószínű, hogy mindketten a Fekete-tenger keleti partvidékén élő szkíta népek között végeztek missziós munkát, ezt támasztják alá a történeti forrásokban szereplő helynevek, legtöbbjük Abháziában, a Fekete-tenger keleti partján található. Az apostol haláláról is kétféle hagyomány létezik, az egyik szerint keresztre feszítették, a másik szerint hosszas kínzás után bárddal fejezték le. Ez utóbbi vált ismertté a nyugati kereszténységben, ezért Mátyást gyakran ábrázolták bárddal vagy szekercével, és őt választották az ácsok és mészárosok védőszentjüknek. Ünnepe a keresztény országokban május 14-re esik, egyedül mi emlékezünk meg róla február 24-én. Lehet, hogy még a kaukázusi országból hoztuk magunkkal ezt a hagyományt.

Mátyás napjához országszerte időjárással kapcsolatos megfigyelések és jóslások kötődnek. A legismertebb mondóka a következő: „Jégtörő Mátyás, ha jeget talál, megtöri. Ha nem talál, csinál.” A palóc hagyományban Mátyás osztja a madaraknak a sípot, ezzel jelezvén a tél végét. Másik megfigyelésük, hogyha Mátyáskor esik, a jég elveri a termést, a szőlő pedig savanyú lesz. A dunai halászok évszázados tapasztalata az, hogyha Mátyáskor áll a jég, bőséges halászatra van kilátás, különösen annak, akinek e napon sikerült csukát fogni. 

Bálint Sándor kalendáriumában említ egy különleges hagyományt. „Egyszer az Úr Mohácsra küldte Mátyást jeget törni, a szekcseiek azonban eléje állottak, pálinkával itatták. A lekenyerezés után Mátyás visszafordult, a várva várt jégtörés elmaradt. Ezután Isten Gergelyt küldte a földre, őt meg a báriak borral tartották vissza. Most már az Úr nevelőapját, az igaz Józsefet küldte a tavaszváró emberek közé, aki azután baltájával meg is törte a Duna jegét.”