Kevin Pratt cikk szerzője megjegyzi, hogy a magyarok Budapestről repültek Szentpétervárra több száz dolláros repülőjegyekért. „Debrecenből, Székesfehérvárról vagy olyan helyekről származnak amiről nem hogy nem is hallottam, de még kiejteni sem tudom” – írja Kevin Pratt. Hozzáteszi: egy különösen vidám brigád a vonatozás és buszozás mellett döntött, majd mikor 39 órás út után megérkeztek Szentpétervárra, azt mondták: legalább több volt a sör és a móka. Kevin Pratt ezzel az érveléssel nem vitatkozott.
A TVN riporterét amúgy is lenyűgözte a magyar szurkolás.
„Ezer csodálatos magyar szurkoló van itt akik azért jöttek, hogy szenvedéllyel biztassák a fiaikat – egy olyan csapatot, ami előrejósolhatóan tökutolsóként végez itt, Oroszországban. Két szektorban foglalnak helyet a pálya bal szélén – bár a ’helyet foglalnak’ nem épp a legmegfelelőbb kifejezés. Nem ülnek. Soha. Még a bemelegítés alatt sem. A meccs alatt nem. A kereskedelmi szünetek alatt sem. Ehelyett állnak és dobolnak. Ugrálnak, ugrálnak és még többet ugrálnak. Kántálnak és énekelnek, míg a vezérszurkoló – egy harmincas évei közepén járó férfi – háttal a jégnek áll és irányítja a kórust. Ez a férfi sosem hagyja abba az irányítást és ezért alig lát valamit a jégen történtekből.” – fogalmazott a kanadai újságíró.Megemlíti, hogy a magyar szurkolók ugyan nem túlzottan törődnek a „szabályokkal”, azaz protokollal, de rögtön hozzáfűzi, hogy
„véletlenül sem azért írjuk ezt, mert egy csapat gonosztevőről lenne szó, akik teljesen figyelmen kívül hagyják a tekintélyt – igazából pont ennek ellenkezője. Rendkívüli tisztelettel bánnak a győztes csapattal – gyakran hangos szurkolással mutatják ki a tiszteletüket a mérkőzés végén a másik csapat felé is. De a saját csapatuknak is tiszteletet követelnek. És annak ellenére, hogy sosem a győztes oldalon állnak, mégis büszkék.
Büszkék a csapatukra. Büszkék az országukra.”
Kiderül az írásból, hogy a szentpétervári mérkőzéseken a Himnuszt a magyar szurkolók akkor is eléneklik, ha a magyar csapat kikap (általában kikap). Ez azonban nem túl szabályos. A magyarok "szabályellenességét" azonban mindenki tiszteletben tartja, nem csak Kevin Pratt, nem csak a szervezők, hanem a győztes csapat játékosai is. Kevin Pratt történelmi kitekintőt is tesz: az utolsó, magyarok által megnyert 1939-es mérkőzéstől kezdve, a szívinfarktusban meghalt Ocskay Gáboron át, az ezeréves történelemünkig. Kifejti, hogy országunknak bőven kijutott bánatból és szomorúságból is: határvitákon keresztül más országok általi megszállásokig. A kanadai újságíró megjegyzi, hogy a magyar Himnusz ehhez a történelemhez illeszkedik. Megemlíti azt is, hogy a mű kezdetben csak egy vers volt, később született hozzá meg a dallam. Majd erre a párhuzamra épít, amikor részletesen kifejti milyen feszült mérkőzést játszott Magyarország a fehéroroszországi csapat ellen. Ír a magyar győzelem katartikus élményéről, amire 77 éve nem volt példa, arról, hogy most először nem kellett megváltoztatni a protokollt.
Ezúttal hivatalosan, a hangszórókból csendült fel a Himnusz.
A beszámoló szerint szinte mindenki megkönnyezte az éneket.
A magyarok, a nem magyarok, a játékosok, az újságírók.
A szurkolók alig akarták elhagyni a stadiont, hosszú ünneplésbe kezdtek.
Kevin Pratt ezzel a riporttal tisztelgett előttük.