Egy jó ideje már egyre-másra jönnek ki a külföldi zenészek önéletrajzai (sőt, idén még nem egy hazai memoár is várható), és igaz, hogy az alábbi cikkben olvasható (újra kiadott) Slash kötet tavalyi megjelenés, de az év végi ünnepek közeledtével nem haszontalan egy ajánló erről is, hiszen eddig valahogy kimaradt a szórásból. Valamint – és ez lehet akár egy plusz érv is –, mivel a Guns N’ Roses idén augusztusban és szeptemberben egy-egy új dalt is bemutatott egy majdani albumról (ami ugye nagy szenzáció lenne, hiszen 1993 óta nem szerepelt együtt lemezen Axl, Slash, és Duff), így még nagyobb a késztetés, hogy elolvassuk, vagy netán újra elővegyük a könyvet.
Az eredeti mű még 2007-ben jött ki, szimplán Slash címmel, és a cilinderes gitáros mellett Anthony Bozza neve szerepel (társ)szerzőként a borítón. Ennek magyar kiadása rá egy évvel meg is érkezett, de – mivel kellő igény mutatkozhatott egy újrakiadásra – tavaly ismét a boltok polcaira került a Helikon Kiadó Trubadur sorozatának egyik darabjaként, új frontoldalt kapva, és egy Kovács Attila jegyezte utószóval kibővítve. Ez a plusz 7 oldal a Velvet Revolver második lemezének megjelenésétől a 2020 tavaszáig tartó időszakot öleli fel, azaz bő egy évtized történései kaptak helyet benne zanzásítva, és természetesen a Slash-hez köthető legfontosabb eseményeket szedi korrekt módon csokorba.
Mielőtt belelapoznánk a szép kiállású, az ilyen jellegű könyveknél megszokottól jóval vastagabb, 438 (!) oldalas kötetbe, egy kis kitérő… hogy mit jelent nekem a (korai) GNR? Egy 1988-as soproni pótnyaralás során tettem szert az Appetite for Destruction albumra - bocsánatos bűn, de egy ottani lemezboltossal felvetettem egy 90 perces kazettára (a B oldalra a Queensrÿche Operation: Mindcrime – akkor szinte még új, de szintén szenzációs – LP-jét kértem). Persze, honnan tudhattam volna, hogy mindkét nagylemez több mint 45 perces, így mindkettőről maradtak le számok… amiket csak jóval később ismertem meg. Az Appetite… azonnal ütött! Thrasher létemre nagyon elkapott a banda zenéje (számomra a mai napig egyértelműen Top 10-es anyag a műfajában), mert jóval több volt, mint a kortárs glam/sleaze/hard rock csapatok produkciója, az MTV-n látott videoklipek, és az itt-ott fellelhető zenekari fotók, poszterek pedig arról is meggyőztek, hogy kinézetre is jóval vagányabbak, hitelesebbek, mint az akkori hajbandák. Később, az 1992-es Use Your Illusion turnés Népstadion-beli nagykoncerten is volt szerencsém részt venni - megleptem magam egy jeggyel a februári leszerelésem, és a márciusi születésnapom tiszteletére. A baráti körben hamar én lettem Duff „kópiája”(már egy kissé bánom, hogy az ő könyvéről nem írtam a megjelenése után), két jó cimbora pedig Izzy és Axl karakterét „vette fel”, és így hármasban néha bizony csuda dolgokat is megéltünk egy jó ideig. No, de vissza a cikk főszereplőjének művéhez!
A könyv egy pár soros ajánlóval, a tartalomjegyzékkel, és egy nagyon rövid személyes sztorival nyit - a Slash-be ültetett kondenzátoros defibrillátor okozta első élmény/sokk elmesélésével. A folytatás, mondhatni a hagyományokat követi, azaz kronológiai sorrendben haladva ismerkedhetünk meg az afro-amerikai anyától és fehér apától származó, Londonban született Saul Hudson gyermek- illetve kamaszéveiben történtekkel. Zárójelben jegyezném meg, hogy olvastam már olyan véleményeket is egyesektől, hogy a gyerekkorról szóló fejezete(ke)t egyszerűen átugorják, csak a zenekaros részek érdeklik őket, de szerintem, mivel mindenki életében nagyon fontos szerepet játszanak ezek az évek, ezért kihagyhatatlan részei egy egyén fejlődésének megismeréséhez, későbbi tetteinek megértéséhez. Nincs ez másképp Slash-nél sem, hiszen miközben apjától a kreativitást, anyjától a sikerorientáltságot örökölte, az idővel különvált család finoman szólva is mozgalmas, és az átlagostól nagyon távol álló, mondjuk úgy „színes” életvitele is komoly hatást gyakorolt a jövőjére, az értékrendszerére, és majdani kapcsolataira - ezek miatt lett pont olyan, amilyenné vált. (Persze, az egy másik téma, hogy ki hogyan és mennyire dolgozza fel az életének ezen szakaszában megélteket, és mit hagy el, illetve mit hasznosít ezekből - nála, a könyv végére érve, nem marad kérdés.)
A kitárulkozás végig nagyon őszinte, a BMX-es „karrier” lecserélése a zenélésre, a kamaszkori bolti lopások, egyéb csínytevések, az iskolakerülés, a csavargások, bulizások, a nagyon hamar elkezdett füvezés és szabatos szexuális élet mindegyike terítékre kerül… tehát főhősünk (a nagybetűs) életbe való minden lépése kellőképpen dokumentálva van, a kellemetlen epizódokat sem mellőzve.
Aztán ahogy haladunk az időben, jönnek a még vadabb és elképesztőbb sztorik. Slash nem hallgatja el önpusztításának – már neves zenészként át- és megélt – különböző fokozatait/módszereit sem, nyíltan mesél a drogos, alkoholista, és gyógyszerfüggő korszakairól, a túladagolásáról, de jó néhány botrányos balhéját is felidézi, és az állandó partnerek mellett a rocksztársággal járó (?) megszámlálhatatlan alkalmi kapcsolat intim szférájába is betekintést enged, magyarul a fülledt orgiák némelyike sem marad megemlítés nélkül. Ezáltal a borító tetejére nyomtatott „Túlzásnak tűnik… de ez nem azt jelenti, hogy nem történt meg!” ajánló/alcím nem mond nagyot. (Nem mentségként, de kis túlzással az egész világ a lábai előtt hevert 23-24 éves korára…)
Mindezek közben pedig egy részletes leírást kapunk az egy időben a világ legveszélyesebb zenekarának nevezett GNR megszületéséről, majd működéséről (nem elhallgatva az Axl-lal való ’szeretem, nem szeretem’ kapcsolatát sem), illetve az eredeti felállás fokozatos széteséséről, és miértjeiről, tehát a kényes témákat sem megkerülve. (Plusz a korszak mára legendássá vált zenészei is jócskán előkerülnek különböző sztorikban, mint ahogy a Sunset Strip szimpatikus vagy kétes alakjai is.) Természetesen az anyazenekarával kapcsolatos dolgok adják a kötet nagy részét, a kilépése utáni események, más produkciók, és az azokhoz köthető történések jóval minimálisabban lettek megörökítve.
Mindezek hol humoros, hol megdöbbentő, de sokszor komoly gondolatokat is közvetítő formában jelennek meg, azaz a tálalás nagyon olvasmányos, szinte falni lehet az oldalakat. Plusz nyilatkozók, illetve máshonnan beemelt interjúrészletek, beszámolók nincsenek, végig csak Slash viszi a szót. Illetve, csak ő és társzerzője tudja, hogy mennyi segítségre szorult a fogalmazás során.
Ahogy kirajzolódik előttünk ennek a göndör hajú, cilinderes, a szája sarkában mindig egy cigarettát egyensúlyozó gitárosnak az egyénisége, megismerjük magánéletének bensőséges részleteit, szembesülünk hivatásához való hozzáállásával, a zene iránti alázatával, szinte felfoghatatlan, hogy hogyan fér meg benne a vad, felelőtlen önpusztítás, és a „szakmája” iránt tanúsított tisztelet kettőssége. Mindezek ellenére (vagy éppen e miatt) úgy gondolom, hogy ha a rocksztár fogalmát kellene definiálni, Slash az egyik kiemelt jelöltje lehetne ennek megtestesítőjének.
A kötetben egy 16 oldalas, fényes papírra nyomott különálló galéria is helyet kapott, valamint a fejezetek bevezetőjeként, illetve az oldalakon máshol is találhatóak elszórtan fekete-fehér fotók (kb. bő három tucat), úgyhogy komoly képanyag lett összeválogatva hozzá. Ha a külcsínt nézzük, a dizájn – amennyire persze egy könyvformátum engedi – nem sablonos, hanem ötletesen tetszetős, a tördelés hibátlan.
Mivel az eredeti kézirat 2007-ben lett leadva, érdekes „szembesíteni” néhány ebben olvasott részt az elmúlt években történtekkel - és láss csodát, a ’soha nem mondd, hogy soha’ ősi mondás (már megint) igaznak bizonyul.
koncertfotó: Guns N’ Roses FB-oldal