Egy történész esetében mindig releváns kérdés, hogy mikor kezdte érdekelni a múlt kutatása, és mi inspirálta erre? Te mikor estél szerelembe a múlttal, és miért épp az első világháború került a kutatásod fókuszába?
Ahogy a történészek többségét, úgy engem is gyermekkoromban ért egy olyan hatás, ami az egész életemet meghatározta. Egerben születtem és egy környékbeli faluban, Noszvajon nőttem fel, így számomra az egri vár és az Egri csillagok jelentették ezt az élményt, ezek indították be a fantáziámat és ezek hatására kezdett érdekelni a történelem.
"Ez úgy kapcsolódik az első világháborúhoz, hogy az Egri csillagokban is van aknafúrás, ami a doberdói harctéren is nagyon gyakori volt."
Csak később tudatosult bennem, hogy a várháborúkhoz hasonló események az Isonzó és Doberdó környékén is előfordultak, ma pedig épp ezekkel szoktam szemléltetni, milyenek voltak az ottani aknaharcok - József főherceg szavaival élve, a 'vakondháború'.
"A másik nagy inspirációm is otthonról ért, dédnagyapám személyében."
Középiskolás koromban már sokkal érdeklődőbben hallgattam az ő háborús történeteit. Végigharcolta a háborút, visszatérő élményei voltak az Isonzó és a Piave, ez pedig eldöntötte, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom, és a későbbi késztetés is innen jött:
"Ezt a helyszínt látnom kell!"
Évtizedek teltek el, mire a 2000-es évek elején megadatott számomra, hogy eljussak az Isonzóhoz. Magával ragadó élmény volt szembesülni a folyóval, ami ott élt a fantáziámban, de előtte sohasem láttam. Teljesen a hatása alá kerültem, épp ezért kutatótársaimmal a mai napig rendszeresen visszajárunk oda.
2014 és 2018 között éljük az első világháború 100 éves centenáriumát. Ennek apropójából szerinted milyen felelőssége van a magyar nemzeti emlékezetnek, ha van egyáltalán? Mi a nagy háború relevanciája ma? A kérdés azért is aktuális, mert az ilyen témájú cikkeink alatt rendre tapasztalunk olyan véleményeket, melyek szerint el kellene már feledni a világháborút, és gondolni sem lenne rá szabad.
Mi is kaptunk már hasonló kommenteket a Nagy Háború blogon.
"Nem a vérontás, vagy valamiféle militarizmus miatt foglalkozunk az első világháborúval, hanem azért, mert úgy gondoljuk, igenis emlékezni kell rá."
Egyrészt - bár sem a 2002-ben kezdődött helyszíni kutatásaink, sem a 2010-től létező Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány nem ennek apropóján indultak be - az évforduló is erre kötelez bennünket,
"másrészt a konfliktust azért sem szabad elfelejteni, mert ez a XX. század minden problémájának forrása".
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a második világháborút épp a nagy háború sérelmei alapozták meg. Bár én nem tartozom ezek közé, vannak olyan történészek, akik szét sem választják a kettőt.
"Kétségtelen, hogy az első világháború politikailag, társadalmilag, gazdaságilag átrendezte a világot, a gondolkodást és a hithez való viszonyt."
Mind a kommunizmus, mind a fasizmus születése arra az elembertelenítő folyamatra vezethető vissza, amit az első világégés jelentett.
"Ennek a lelki pusztítását a világ a mai napig nem tudta kiheverni."
De történelmi hozadékán túl az emberek személyes életére is óriási hatást gyakorolt: például, aki épségben tért haza, annak megerősítette a hitét, de sokakat elfordított a vallástól, vagy az egyháztól. Sokan nagyon nehezen dolgozták föl, hogy pont az ellenkezőjét kellett tenniük a 'Ne ölj!' isteni parancsolatának, melyben nevelkedtek. Ezek a lelki traumák a mai napig elevenek, ezért is kell foglalkoznunk a kérdéssel, azon túl, hogy ezek az emberek az őseink voltak.
Száz éve futamított meg húsz magyar katona két századnyi románt
A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére. Hadi erényeink öregbítéséhez nagyban hozzájárult az a 100 éve kezdődött, nem mindennapi ütközet, melyben egy maroknyi magyar katonának sikerült visszavernie két teljes román század rohamát.
A világháború megfelelő megítélésében az sem segít túl sokat, hogy főleg a kommunizmus alatt a konfliktusban résztvevő katonákat igyekeztek kriminalizálni, és nem volt tanácsos erről beszélni, megemlékezni.
Biztos, hogy ennek is szerepe van ebben, hiszen az első világháború megítélésének különböző periódusai léteznek.
"A Horthy-korszakban még egyértelműen hősnek számított, aki részt vett a harcokban, társadalmi megbecsüléssel járt, és a katonák maguk is méltán voltak büszkék rá".
1945 után azonban ez gyökeresen megváltozott:
"A második világháború összes vesztes résztvevőjét és katonáját összemosták a fasisztákkal, amit az első világháborúra is rávetítettek."
Innentől kezdve a két világháborúban résztvevők ugyanazon megítélés alá estek, és az első világégés kultusza is szinte üldözendő lett. Ebben a felfogásban csak a kommunizmus utolsó évtizede hozott némi változást. A '80-as években legalább már beszélni lehetett a témáról, és hála égnek, az utolsó pillanatban még filmek is születtek erről az időszakról:
"hiszen az a generáció, aki még harcolt a nagy háborúban, akkoriban élte élete utolsó éveit, így az olyan filmek, mint az Én is jártam Isonzónál, hatalmas szolgálatot tettek az utókornak".
[video:https://www.youtube.com/watch?v=OF8W_8GGths]
A 2010-ben indult Nagy Háború blognak is épp az a célja, hogy kicsit elegyengesse, vagy megtörje az időszakhoz kötődő tabukat. Nem szokványos, hogy történelmi munkák és emlékek ilyen körülmények között lássanak napvilágot, miért éppen a blog formát választottátok, amikor elindult a projekt?
Az, hogy egyáltalán elindult a blog, és ezt a formát választottuk, annak is köszönhető, hogy két társaság egymásra talált: a mi szerzői csapatunk - Rózsafi János, Stencinger Norbert és jómagam -, ami már régóta kutatta az olasz front eseményeit, és egy olyan közösség, akik régóta szerettek volna eljutni a nagy háború magyar vonatkozású helyszíneire.
2009-ben már jelentek meg publikációink, ezek alapján vetették föl nekünk, hogy jó lenne, ha ezek az interneten is elérhetőek lennének. Gondolkodtunk a honlap formán is, de azt nagyon statikusnak éreztük.
"A blogformátum sokkal közvetlenebb ennél, mi pedig egy olyan fórumot szerettünk volna létrehozni, ahol az olvasó is hozzászólhat a témákhoz."
Azt akartuk, hogyha valaki érdeklődik az Isonzó iránt, szeretne oda eljutni, akkor találjon ehhez információkat, történeteket.
"Ehhez kezdettől fogva megszólítottuk és meghívtuk azokat a kutatókat, akik a korszakkal foglalkoznak: történészeket, levéltárosokat, könyvtárosokat és muzeológusokat."
Egyrészt tehát szakmai fórumot hoztunk létre, másrészt az olvasóknak is lehetőséget adtunk arra, hogy ha vannak személyes történeteik, vagy az adott témához kapcsolódó anyagaik, akkor azt be tudják küldeni. Minket is a háború személyes emlékezete indított el a kutatásban, így az embereket is erre akarjuk ösztönözni.
"Hiszen szinte nincs olyan személy, akit valamilyen formában ne érintett volna az első világháború."
Én úgy tapasztalom, hogy sikerül eljuttatni ezt az üzenetet az olvasókhoz, amit talán pont ez a kötetlenebb forma tett lehetővé. Van, hogy a blog néha önmagát írja. Számomra a legnagyobb öröm, amikor egyik írás inspirálja a következőt: valaki beküld egy képet, egy történetet, aminek hatására újabb anyagok érkeznek.
Visszaemlékezések is kerültek már így hozzánk, például dr. Szojka Kornél naplója is így jelenhetett meg az oldalon, amit egy makói olvasónk juttatott el hozzánk, miután látott nálunk egy nagyapjáról készült képet.
Azért, ha jól gondolom, nem mindig ilyen egyszerű a források felkutatása és beszerzése. Mik ennek a fő nehézségei?
A források nagyon sokfélék, és érdekes módon sokszor épp az okozza a legnagyobb nehézséget, amikor bőséggel állnak rendelkezésre, mert az elemzésük sok munkát igényel. A hadtörténeti kutatásoknál ugyan mindig a levéltári forrást tekintjük elsődlegesnek, de én úgy gondolom, hogyha ezt nem tudjuk személyes élményekkel megtölteni, akkor nagyon szárazzá és nehezen befogadhatóvá válik a történelem.
"Ahhoz, hogy a levéltári forrásokat élettel töltsük meg, szükség van a személyes történelem dokumentumaira."
Ezek viszont a legritkább esetben kerülnek a levéltárakba, inkább ott őrződnek meg, ahol keletkeztek: a családoknál.
Hány ember vesz részt a blog munkájában?
Kezdetben Babos Krisztinával ketten voltunk szerkesztők, és három másik állandó szerzővel dolgoztunk együtt. Velünk együtt ezek száma mára 29-30-ra duzzadt. Ki többet, ki kevesebbet publikál, ahogy a lehetőségeink engedik, de rengeteg alkalmi szerzőnk is van, többek között az olvasóink sorából is.
"Sok önkéntes segít minket a naplók begépelésével is, ami nagyon komoly munka, hiszen sokszor elolvasni is kihívás ezeket."
Egyébként a bloggal való munkát mi is hobbiként, a szabadidőnkben végezzük, mellette mindenkinek megvan a maga fő foglalkozása.
"Nem ebből élünk, de ez éltet bennünket."
Kissé gonosz kérdés lesz, de van olyan történet, ami az évek során a szívedhez nőtt, és igazán sokat jelent számodra?
Elég sok ilyen van. Nagyon nehéz a megjelent anyagok közül szelektálni, mert amikor az ember földolgozza és közreadja ezeket a történeteket, akkor beleéli magát abba a világba.
"Amikor Imre Gábor naplóját dolgoztuk föl, akkor vele együtt jártam a harcteret, amikor Kókay László sorait tettük közzé, akkor képzeletben a Doberdón töltöttem a nappalaimat és az éjszakáimat."
Ahogy megismerjük ezeket az embereket, úgy válik egyre érdekesebbé a világuk. Kókay naplója kapcsán érdekes, ahogy ez a fiatalember a szemünk előtt nő föl, és 22-23 éves korára olyan tapasztalt katona lesz, aki a piavei átkelés során hősiességével kiérdemli az akkor adományozható legmagasabb katonai kitüntetést: az arany tiszti vitézségi érmet. Az ő története nagyon jól bemutatja azt a generációt, amelyről a háború leginkább szól: akik ebbe az időszakba születtek bele, és a front borzalmaihoz kellett alkalmazkodniuk, ha túl akartak élni.
Ugyanakkor a blogon - az olyan hagyományos kiadványok mellett, mint a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című történelmi munka - találunk nem éppen szokványos dolgokat is. Nem mindennapi például, hogy egy történelmi oldal képregénypályázatot hirdet.
Valóban, épp azért is hirdettük meg, mert szerettünk volna minden generációt megszólítani, és úgy véltük, hogy a fiatalokhoz a képregény műfaja közelebb állhat.
"2014-ben a szarajevói merénylet témájában írtunk ki pályázatot a Magyar Képregény Szövetséggel közösen, 2015-ben pedig az olasz front megnyílásának apropójából ismételtük meg a felhívást."
Mindkét esetben sok pályamunkát kaptunk, ezek közül egy szakmai zsűri döntötte el, hogy képileg és történetileg melyek a legjobbak, ezeket pedig nyomtatásban is közreadtuk. Ilyen szempontból egyébként a 2016-os év jelentős volt, ugyanis az alapítvány ekkor kezdte meg a nyomtatott kiadványaink megjelentetését:
"A képregényeken kívül végre könyveket is ki tudtunk adni, amihez azonban kellett a Honvédelmi Minisztérium támogatása is."
Nagy Háború Könyvek címmel elkezdtük kiadni egy könyvsorozatot a magántörténelem Nagy Háború blogon megjelent darabjaiból. Eddig két ilyen kötet jelent meg:
Imre Gábor doberdói naplója, A pokol tornácán címmel, ami egy kéthónapos időszakot mutat be egy entellektüel képzőművész érzékeny szemén keresztül, amiben rövidsége ellenére benne van az olasz harctér lényege.
A másik Kovács György naplója, Mesék a nagy háborúból címmel, ami kissé ellenpólusa az előbbinek, hiszen egy egyszerű, írni-olvasni csak felnőtt korára megtanuló parasztember nézőpontján, és a népi naiv ábrázoló művészet kategóriájába sorolható rajzain keresztül, mintegy borzongató felnőtt mesekönyvként mutatja be a világháborút.
A sort Kókay László visszaemlékezéseivel szeretnénk folytatni, annál is inkább, mert ez idén már olaszul megjelent, ami nagyon nagy szó, és kötelez minket, hogy magyarul is elérhetővé tegyük nyomtatásban.
Az általad is említett Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében kilóg ebből a sorból, mivel ez a mi történelmi tanulmányainkat tartalmazza. Második kiadására azért volt szükség, mert egyrészt a 2009-es könyvet már nem lehetett kapni, másrészt azóta új kutatási eredményeink is születtek, melyekkel bővült a kötet.
Egy halálmező krónikája - Könyv jelent meg az első világháború "legmagyarabb" hadszínteréről
Június 14-én mutatták be az első világháború magyar vonatkozásaiban talán leghíresebb hadszínteréről szóló könyv, a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében második kiadását, a Hadtörténeti Múzeumban (HM HIM). A Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert által jegyzett kötettel egy olyan igényes munka került a történelem iránt érdeklődő magyar olvasók elé, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét.
A blog mellett 2015-ben indult útjára először az egykori front szakaszait érintő Isonzó Expressz. Hogy sikerült életre hívni ezt a kezdeményezést?
Az Expressz születéséhez a blog, illetve a mi kutatásaink adták az alapot. Amikor a szervezők elkezdtek foglalkozni ezzel az ötlettel, már ismerték az alapítvány tevékenységét, és a hasonló utak lebonyolításában is volt már szerepük.
Bánkuti Ákos, aki a Budakeszi Kultúra Alapítvány kuratóriumának elnöke már részt vett a korábbi, hasonló erdélyi utak szervezésében is; T. Hámori Ferenc, az Indóház magazin szerkesztője pedig a Székely gyors ötletgazdája volt. Hozzájuk adódott még az utazásszervező cég, a MÁV Nosztalgia KFT., illetve a Honvédelmi Minisztérium akikkel idén már harmadjára szerveztük meg ezt az utat.
Hogy kell elképzelni egy ilyen túrát? Ha egyáltalán az Isonzó Expressz útjait lehet egyszerű túrának nevezni.
A megnevezéssel kicsit mi is mindig gondban vagyunk, mert sokféle kategóriába sorolható az élmény.
"Kegyeleti útnak is szoktuk hívni, mert sok temetőbe is eljutunk egy-egy út során."
Sokan pont azért jönnek, mert ott harcoltak, sebesültek meg, vagy estek el az őseik, és látni akarják ezt a helyszínt, de vannak akik a táj szépsége és a vonatút miatt érkeznek. Ugyanakkor az utazások hadtörténeti jellege is nagyon erős, mivel
"olyan egykori hadszíntérre látogatunk el, ami a magyarok számára legalább olyan jelentőséggel bír, mint a németeknek, vagy a franciáknak Verdun, vagy az angoloknak a Somme vidéke".
Aki részt vesz ezen a történeti emlékúton, nagyon színes és gazdag programot kaphat: a vonaton mindig az adott évhez is kötődő előadásokat tartunk - idén a caporettói áttörés volt az aktuális téma - , de arra is felkészítjük őket, miért volt fontos a helyszín, ahová tartunk, és milyen drasztikusan változott meg a csaták óta a környezet.
A kegyeleti rész, a megemlékező ünnepség általában olyan helyszínen játszódik, amit jelentősnek gondolunk - ezek többnyire temetők; idén a modrejceiben emlékeztünk az elesettekre. Emellett nagyon sok program zajlik a helyszíneken. Az egykori Görzben van az utasok szállása, innen járják be a volt hídfőket és a főbb csatatereket.
"Átlagosan egyébként 400-500 utas tart velünk. Mindig érkeznek fiatalok is - például a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai -, de a többséget azért a középkorú és a nyugdíjas korosztály adja."
A fontosabb hadtörténeti helyszíneken, mint például a Doberdó területén lévő San Martinóban és a Monte San Michelén, vagy északon az Isonzó fölé magasodó Kolovrát magaslaton mi kalauzoljuk őket, egyébként pedig idegenvezetők gondjaira vannak bízva.
"Mindegyik Expressz nagy élmény volt eddig, mert rengeteg pozitív megerősítést adtak azzal kapcsolatban, hogy van értelme annak, amit csinálunk, és mindegyiken újabb, fontos történeti forrásokkal is gazdagodtunk."
Mindig vannak olyanok, akik magukkal hozzák a különféle dokumentumaikat, fényképeiket, amire külön bátorítunk is mindenkit. Ezeket külön gyűjtjük is, és hamarosan sorozatot indítunk belőlük a blogon.
Kicsit más jellegű téma, de nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: a Szürke senkik című filmet láttad? Mi a véleményed róla?
Igen, láttam; a helyzet az, hogy nálunk a blogon, és a szerzőgárdában is eléggé megoszlottak róla a vélemények, közöltünk is róla egy komolyabb írást Pollmann Ferenc tollából, aki hadtörténészi szemmel elemezte a filmet. Ha valaki ilyen szemszögből vizsgálja, találhat benne olyan hibát, ami neki szemet szúr, de szerintem ez a közönség legszűkebb része.
"Ha ettől elvonatkoztatunk, úgy gondolom, hogy egy hatásos alkotás, ami vitát generál, elgondolkodtat. Összességében nekem tetszett, több ilyenre lenne szükség."
Amellett, hogy a látvány és a zene profi volt, sajnálom, hogy csupán tévéfilm lett, mert igazi nagyjátékfilmünk eddig nem készült az első világháborúról.
Szürke senkik: rendhagyó frontdráma, amit nem szabad kihagyni
Kovács István első tévéfilmjéről nehéz nem egy olyan ember elragadtatásával írni, aki már hosszú évek óta várta, mikor kerül képernyőre az első világháború, magyar szemmel. A Szürke senkik végre megadta ezt az élményt, igaz nem teljesen úgy, ahogy vártam, de csalódás nem ért.
2018-ban terveztek valami különlegességet a háború lezárásának centenáriumára?
Tervünk az rengeteg van, és bár a centenárium 2018-ban véget ér, sem a blog, sem az alapítvány tevékenységét nem szeretnénk jövőre befejezni.
"Vannak olyan iratanyagaink, naplóink, amik kifejezetten 1918-cal foglalkoznak, ezek előkészítésével már foglalkozunk."
Kókay Lászlónak például a már előkészületben lévő 1917-es naplója után a Piavénál játszódó 1918-ast is közzé szeretnénk tenni, ami szintén nagyon gazdag és érdekes forrásanyag. De van egy másik történetünk is, amit szeretnénk jövőre időzíteni:
"Dr. Kemény Gyula - akinek az olasz hadszíntérről írt naplója már megjelent nálunk - 1918-ban Palesztinában teljesített szolgálatot."
Erről a harctérről nagyon keveset lehet olvasni, pedig ott is megfordultak magyar tüzérek és egészségügyi alakulatok, akikről méltatlanul keveset tudunk. Ez a napló épp ezért lesz érdekes, de egyfajta keretet is ad a háborúnak, mivel Kemény doktor hazaérkezésével, és az itthoni viszonyok leírásával ér véget. A téma és a stílus ezt a visszaemlékezést is méltóvá teszi arra, hogy nyomtatásban is megjelenjen.
De Természetesen a kutatások sem álltak le: ősszel a caporettói áttörésre reflektáló írásaink jelennek majd meg. Nagyon szeretnénk, hogy az Isonzó Expressz is megint útra kelhessen jövőre, de ez egyelőre nyitott kérdés, még meg kell állapodnunk róla a MÁV Nosztalgia Kft.-vel.
"Mi, civil szervezők úgy gondoljuk, hogy a 2018-as évnek az Isonzó mellett a Piave is témája lehetne, így lehet akár Isonzó-Piave Expressz is a dologból."
Mărășești - Száz éve kezdődött a csata, melynek át kellett volna vágnia a románok torkát
1917. augusztus 6-án vette kezdetét az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország csapatainak utolsó nagyszabású hadművelete a maradék román erők felmorzsolására. A több mint egy hónapig dühöngő mărășești csatának végleg le kellett volna fejeznie a Bukarest eleste után Moldvába menekülő román haderőt, ám az erőfeszítések nem hozták el a várt eredményt.