Miközben kedden délelőtt még a film hatása alatt ballagtunk ki barátaimmal a moziból, lelkesen dicsérve a látottakat, egy középkorú hölgy a hátunk mögül megkérdezte tőlünk, hogy valóban tetszett-e nekünk, mert szerinte borzalmas volt, és a felénél majdnem elaludt. - Igen – válaszoltam kurtán, majd gyorsan igyekeztem is kizárni a tudatomból, és a bennem felgyülemlett gondolatok, kérdések koncentrálására visszatérni. Valahogy így vagyok a filmkritikákkal is. Semmiben sem befolyásolnak addig, amíg a saját magam tapasztalatait meg nem szereztem. Éppen ezért az alábbiakat a kedves olvasó ne is egy újabb filmkritikának tekintse, hanem csupán egy elmélkedésnek a film kapcsán, amely talán kedvcsináló lehet azok számára, akik még nem látták a filmet, esetleg a negatív kritikák hatására elbizonytalanodtak.
A Szárnyas fejvadász 2049 egy nagy költségvetésű, látványos, grandiózus sci-fi alkotás, de mégsem az, amit azok a mozilátogatók várnának, akik a könnyen emészthető, pörgős, hollywoodi akcióorgiákat szeretik. Az előd, vagy most már első rész, a Ridley Scott rendezte 1982-es Szárnyas fejvadász a maga idejében szintén nem egy közönségfilm volt. A bemutatásakor bukásnak számított, de, mint a jó borhoz, idő kellett, amíg egyre többen kezdték ízlelgetni, és megtalálta fanatikus rajongói táborát. A látvány lenyűgöző volt (és a mai napig az), pedig akkor még jóval a CGI előtti korszakról beszélünk. A folyamatosan zuhogó esőben áztatott mocskos és zsúfolt nagyvárosi utcák hangulata beszippantotta az embert. Egyszerre volt vonzó és rémisztő a reménytelen, mégis megváltásra szomjazó sötét jövőkép, amelyben a bibliai utalásokkal átszőtt mélyfilozófiai kérdések teremtették meg a film cselekményét.
A Szárnyas fejvadász éjszakai sötétségtől körülölelt, villódzó neonreklámok jelzőfényétől megvilágított, a marsi kolóniák paradicsomi ígéretétől hangos városának, és a pokol tüzeként fellobbanó lángokkal tarkított ipartelepeinek burka alatt a lét nagy kérdései tárultak fel teremtésről, halálról és megváltásról, mindez párosulva a kínzó magánnyal és szeretetéhséggel.
Ridley Scott filmje (amely esetében muszáj megjegyezni, hogy a zseniális sci-fi író, Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című regénye alapján készült) örök érvényű kérdéseket tett fel, de egy olyan világ, egy olyan jövőbe ültetve, amely akkoriban távoli disztópiának tűnhetett.
A Szárnyas fejvadász 2049 abban különbözhet elődjétől, hogy 2049-es világa sokkal közelebb áll a jelenünkhöz, 2017-hez, mint anno 1982-höz az elképzelt 2019.
Ami akkor formabontónak, átütőnek és úttörőnek számíthatott, az ma már szervesen beépült a világunkba, és talán immunissá tesz minket a szembenézésre. A kérdések nem változtak, csak még aktuálisabbak lettek. A Szárnyas fejvadász világának alapját képezi az emberek és az ember képére formált androidok, úgynevezett replikánsok kapcsolata. Egymáshoz való viszonyukon keresztül kérdőjeleződik meg az élet és a létezés fogalma. Felgyorsult jelenünkben a technológia nem kitágítja az ember tudatát, hanem bezárja: monitorokba, tabletekbe, telefonokba, a virtuális térbe... A mindenféle kütyük mesterséges társainkká válnak. Általuk kapcsolódunk ki, általuk teremtjük és tartjuk fenn kapcsolatainkat, érintkezésünket a világgal, amelyben valójában elszigetelődünk, sok esetben pedig az érzelmi sivárság, a magány, illetve a közöny áldozataivá válunk.
Ma 2017-ben közelebb állunk a mesterséges intelligenciához, mint 1982-ben, de vajon felkészültünk-e rá? Mit jelent és milyen felelősséggel jár Isten „munkáját átvenni”? Definiálható-e a lélek? Jelent-e bármilyen megkülönböztetést a lélek szempontjából a természetes vagy a mesterséges születés? A szeretet egy matematikai képlet, vagy egy ki nem számolható, tudományosan megmagyarázhatatlan érzelem? A mesterséges intelligencia képessé válhat-e, hogy szeressen, és az ember viszontszeretheti-e majd? Mit jelent a szeretet?
Mindezek a kérdések (és még sokkal több) végigkísérik a Szárnyas fejvadász 2049-et, nem csupán továbbgondolva, illetve továbbvíve az első rész cselekményszálát, de megvilágítva civilizációnk egy lehetséges jövőjét.
Ez persze nem működne a vásznon a látvány, a zene és nem utolsósorban a színészek munkája nélkül. A Szárnyas fejvadász 2049 kevésbé mocskos, kevésbé szmogos, mint elődje. Inkább rideg és steril, mégis olyannyira magányos, hogy míg az első részben a pillanatok fájóan elvesztek az időben, mint könnycseppek az esőben, addig ebben a filmben minden egyes könnycsepp hangosan koppanó kődarab a csendben. Sokak számára Vangelis zenéje utánozhatatlan atmoszférát teremtett Ridley Scott klasszikusához, azonban Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch munkájára sem lehet panasz. Denis Villeneuve filmjét a két zeneszerző teszi egy folyóvá, amely a végkifejletig sodorja a nézőt.
A színészek esetében többnyire Ryan Gosling alakítását emelték ki. Ezzel nem is lehet vitába szállni, ezt a filmet mintha az ő magányos, reményt kereső tekintetéhez igazították volna. Az első film főszereplője, Harrison Ford most csak mellékszerepet kap, ő a kapcsolat 2019 és 2049 között. Arcára 30 év fájdalma és lemondása van írva, miközben egy hatalmas titkot rejteget. A biomechanika istenének szerepében Jared Letot több kritika is ripacskodással illette. Az általa alakított Neander Wallace replikánsokat teremt, istennek képzeli magát. Ami tehát a kritikusok szerint ripacskodás, az szerintem egy olyan ember önelégült fizimiskája, aki magát élet és halál urának tartja, nem a lélek érdekli, hanem a termék, a gyártás, vagyis a kihasználható munkaerő. Jared Leto tökéletesen hozza létre ezt a bukott istenkomplexusos zsenit. A film két női főszereplőjének, Ana de Armasnak és Sylvia Hoeksnek érdemes kiemelni az alakítását. Előbbi Gosling karakterének a barátnőjét alakítja, nem is akárhogyan. Egy érinthetetlen szépség, akiről egész végig az jár az ember fejében, hogy vajon a gondoskodása és a szeretete őszinte-e, egyáltalán szabad-e őt szeretni. A magam részéről hinni akartam neki, még ha abszurdnak is tűnik. Sylvia Hoeks karaktere talán a kedvencem. Egyetlen könnycseppje elég volt ahhoz, hogy a film végéig a megváltásában reménykedjek. Ő a Szárnyas fejvadász 2049-ben a kemény, rideg nő, aki mögött egy összetettebb személyiség sejlik fel a profi színészi játéknak köszönhetően, így pedig ural minden jelenetet, amelyben feltűnik.
A Szárnyas fejvadász 2049 számomra tökéletes folytatást, tökéletes élményt adott, és minden apró részletével elégedett lehettem, ami miatt még biztosan nagyon sokszor meg fogom nézni. Ez az a film, amelyről még nagyon sokat lehet (és fognak is) írni, beszélgetni, gondolkodni, illetve vitatkozni. Kérdései húsbavájóan kapargatják jelenünk felszínét.