Hogyan jutottam el idáig? Gyenge volnék? Vagy már nem vagyok annyira magyar, mint mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt? Kezdek elkorcsosult, hazáját elhagyni kész kozmopolita lenni?
Lelket próbáló kérdések, amelyekről úgy beszélek őszintén, hogy tudom, lesznek olyan reakciók, miszerint
aki egy kicsivel több pénzért elmegy inkább nyugatra mosogatni, az hazaáruló.
Az életből merítettem ezt a példát. Egy magát hazafinak tartó házaspár traktált engem ezzel, hogy
"igaz magyar ember megküzd itthon a megélhetésért, nem menekül el, mert aki elvándorol, az hazaáruló"
És látom ezt a fajta nézőpontot a közösségi média kommentfalán is.
Éppen elég szomorú dolog, hogy sokan nem képesek elfogadni azt, hogy más emberek más élethelyzetben vannak, más szempontok alapján döntenek, mint ők, akik csípőből tüzelve osztják a "Hazaáruló!" billogot.
Ami viszont még elkeserítőbb, hogy egyre több olyan ismerősöm költözik külföldre, akiknél az elvándorlás motivációja nem olyan profán okokra vezethető vissza, mint hogy szeretnék, ha hó végén is lenne ennivaló a hűtőben, vagy hogy fizetni tudják lakáshiteleiket. Vagy a szüleik hitelét, hogy szegényeknek öreg korukra ne vigyék el házukat a fejük fölül.
Nem.
Ezeknél az ismerőseimnél az elsődleges ok az Orbán-kormány hatalmi visszaélésében gyökerező általános hangulat, Magyarország keleti önkényuralmakra hajazó berendezkedése.
Hogy az ország anyagi erőforrásai egy olyan új gazdasági elit tagjaihoz kerülnek, akik között egy lényeges kapocs van: Orbán Viktor.
Hogy nálunk elsősorban nem a tehetség, a kitartás, a szorgalom az alapja a boldogulásnak, az anyagi jólétnek, hanem az, ha valaki Orbán Viktor falubeli jóbarátja, Orbán Viktor veje, Orbán Viktor hűséges focis haverja stb..
Akik hihetetlen meggazdagodásukat, vagyongyarapodásukat annak köszönhetik, hogy brutálisan túlárazott közbeszerzések formájában hozzájuk vándorolnak közpénz-ezermilliárdok.
És mindemellett még ott van, hogy idővel megérkezik a hatalom küldönce önerőből felépített, prosperáló magyar cégekhez azaz az üzenettel, hogy
"látjuk, elég jól megy a cég, nekünk ebből kell. Vagy miénk legalább a fele, vagy kicsinálunk."
Félreértés ne essék, szerintem is szükség van erős magyar gazdasági szereplőkre. De nem olyanokra, akik az európai (a világról már ne is beszéljünk) versenyben nem tudnak, és nem is akarnak helytállni. Mert minek is erőltetnék magukat piaci körülmények között, kutatásra, fejlesztésre sokat költő európai cégekkel versenyezve, ha például építhet stadiont brutálisan túlárazva, és játszhat trükkösen a hatalom szerint közpénz jellegét elvesztő közpénzekkel.
Ezt a cikket tegnap délelőtt akartam megírni. Fejben már hangolódtam is rá, de aztán úgy voltam vele, így ünnepek idején nem jövök elő ezekkel a negatív gondolataimmal. Ráér később is, ha még akkor is úgy érzem, hogy van értelme megírni.
Este azonban hívott egy barátom, aki évek óta külföldön él. Az ilyenkor szokásos "-Hogy vagy? - Kösz jól. És te? - Kösz, megvagyok." bevezető után megkérdeztem, hogy mikor jön haza. Mert, hogy egy hónapja, amikor legutóbb beszéltünk egymással, azt mondta, tavasszal végleg hazaköltözik.
Aminek én nagyon örültem, hiszen egy jó barátomról van szó, akivel így többet találkozhatok majd.
- Ahogy otthon állnak a dolgok, mégsem megyek haza
- jött a válasz.
Amire sajnos nem nagyon tudtam érdemi ellenérveket hozni. Persze, fideszes szemüvegen keresztül lehet mondani, hogy az egészet csak kitaláltam, nem is így volt, meg egyébként is, akinek nem tetszik itt, az ne is jöjjön haza, de ettől még sajnos igaz:
egy olyan barátom gondolta meg magát, és marad inkább kint, aki egy perccel később azt részletezte, milyen jó érzés, amikor leszáll a gép Budapesten, amikor érzi, hogy hazaér.
Csak aztán folytatta, hogy a honvágyat mulasztó ünnepélyes érzését milyen hamar lelohasztja az, amit tapasztal, amit a rokonok, barátok elmondanak neki itthon.
Ő tehát nem jön, legalábbis egyelőre biztosan nem.
A kérdés pedig felmerült bennem, hogy
én tudnék-e menni?
Rosszul érzem magam, hogy egyáltalán idáig eljutottam. A puszta gondolatig, hogy az általam fontosnak ítélt szempontokat mérlegelve elmerengjek azon, hogy nyugatra menjek egy más élet reményében.
A képzeletbeli kivándorlásomat a végével kezdtem.
Erősen beleéltem magam a pillanatba, ahogy ülünk az autóban, már látom fizikialag a határt. Közeledik a tábla, amin az áll: Republik Österreich. Áthajtunk a tábla vonalán, lassítok, visszanézek, és az út másik oldalán meglátom a piros-fehér-zöld táblát a felirattal: Magyarország. Amit elhagyunk.
Ekkor elsírtam magam. Nem a képzeletemben, hanem a valóságban, ahogyan ezt a jelenetet eljátszottam magamban.
Sírtam és nem szégyellem.
Sőt, örültem neki. Nagyon. Mert bizonyítékot kaptam arról, hogy bár a Fidesz-kormány, illetve annak vezetőjéhez vallási buzgalommal kötődő állampolgártársaim szemében mindenképpen hazaáruló vagyok, hiszen nem vagyok ők, de a hazám nem hagyná annyiban, hogy csak úgy elhagyjam.
Képzeletemben utánam nyúlt, csavart egyet a lelkemen, és egyértelművé tette, hogy szüksége van rám.
A kérdés, hogy az országnak szüksége van-e rám?
Mert ennek a kényes helyzetnek a tisztázása érdekében hasznos dolog külön választani a hazát az országtól. Ahogyan egy múlt heti baráti beszélgetésből ezt a megállapítást elraktároztam magamban:
a haza nem egyenlő az országgal!
A hazám a történelmünk, az őseim, akik itt éltek és haltak, a tavak, az erdők, a mezők, az írók, a költők, a tudósok, a szabadságharcosok, a természeti és épített örökségünk.
Ezzel szemben az ország folyamatosan taszít el magától: az elhazudott rendszerváltással, a szétlopott közvagyonnal, a lepusztult vidékkel, a gyűlölet rabságába taszított társadalommal és az embereken élősködő, nyerészkedő szűk gazdasági-politikai elittel.
Én nem akarok ilyen országban élni.
De ebben az országban akarok élni!
Mert itt van a hazám.