Katasztrófa az olasz fronton - Ezen a héten kezdődött a második piavei csata

Száz évvel ezelőtt, 1918. június 15-én vette kezdetét az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó nagyobb offenzívája az olasz hadszíntéren. A hadvezetés egy utolsó, megkésett kísérletet tett arra, hogy előnyt tudjon kovácsolni az 1917-es caporettói áttörés eredményéből, ám a vállalkozás keserves kudarccal végződött, ami végül megroppantotta a birodalom haderejét, és közvetlenül hozzájárult a későbbi vereséghez.

Kiüresedett diadal és keserű nélkülözés

Bár a caporettói áttörés páratlan sikernek számított, a megsemmisítő erejű olasz vereséget több okból sem tudta megfelelően kiaknázni a Monarchia.

Egyrészt a támadó hadseregben igen komolyan képviseltették magukat a német "kölcsöncspatok", melyek nélkül a pocsékul fölszerelt osztrák-magyar erők képtelenek lettek volna sikerre vinni az offenzívát, a hadművelet végén pedig ezeket szinte azonnal átvezényeltek a nyugati frontra. Így a Piave folyó vonalánál állomásozó alakulatok harcértéke nagyban lecsökkent.

Bár a caporettói áttörés során a központi hatalmak jelentős olasz hadianyagot és ellátmányt zsákmányoltak, utóbbi jó részét júniusra fölélték, a hátország hadigazdasága pedig már képtelen volt megfelelő szintű ellátást biztosítani a katonáknak. Ennek köszönhetően nem volt ritka, hogy egyes csapattestek szabályosan éheztek, ami sem a katonák moráljának, sem teljesítőképességének nem tett jót. A bajt tovább tetézte, hogy a keleti frontról átdobott csapatok sem égtek a harci vágytól, a legtöbb alakulat már nem akarta folytatni a háborút, mindennaposak voltak a dezertálások, amihez az antant nemzetiségi érzelmekre apelláló propagandája is nagyban hozzájárult.

A harmadik faktor pedig az volt, hogy az antant-csapatok rendezni tudták soraikat - eleve emiatt torpant meg a Piavénál a '17-es előretörés, mivel egy koordinációs hiba miatt az olasz seregeket nem sikerült bekeríteni -, ráadásul a taljánok megsegítésére komoly francia és brit erősítés érkezett, megspékelve egy kisebb létszámú amerikai kontingenssel, valamint a dezertőrökből, árulókból verbuvált csehszlovák légióval.

Ráadásul az olasz vezérkarban is döntő változás történt: az emberei életét semmibe vevő, azok ellátását néha direkt szabotáló Luigi Cadorna helyét a modern hadviselésre sokkal alkalmasabb Armando Diaz vette át.

Baljós előjelek

Az olaszok helyzeti előnyét tovább növelte, hogy a terepszakasz adottságai és logisztika is nekik kedvezett: a jól védhető partszakasz mögött kiváló vasúti infrastruktúra szolgálta ki a hadiigényeiket, míg a Monarchia erői ezt nem mondhatták el magukról. Ahogy az antant térfelén megmutatkozó légi fölényt is nélkülözniük kellett. Maximilian Lauer ezredes, az 59. gyalogezred parancsnoka így emlékezett vissza a körülményekre:

"Az elégtelen és ellenséges tűznek állandóan kitett utánpótlási vonalainkon csak nehezen és állandó veszélynek kitéve közlekedhettünk. Ezért az állásainkat csak hevenyészve tudtuk kiépíteni. Kevés biztonságot nyújtottak, kavernáink alig voltak. Az ellenséges tűzcsapás a viszonylag védett Frenzela-szakadékban csaknem minden barakkot megsemmisített. Ezek a barakkok kizárólag az időjárás ellen nyújtottak menedéket. Kevesen férhettek be. (...) Nagyon sok sebesültünk volt. A legtöbb a kavernán kívül rekedt, kitéve az olaszok tüzérségi tüzének és a szakadó esőnek."

A Monarchia vezetése azonban mindenképp döntő csapást akart mérni az olaszokra, akikről úgy vélték, hogy a caporettói áttörés után nem képviselnek jelentős katonai erőt. Május 28-án Svetozar Borojević, a piavei hadseregcsoport parancsnoka, a Monarchia egyik legkiválóbb stratégája a tervezett támadás elhalasztását kérte, de Arthur Arz von Straussenburg vezérkari főnök mindenképp el akarta indítani a hadműveletet. Nem meglepő, hogy Borojević egy feljegyzésében igen keserűen emlékezik meg a hadvezetésről és IV. Károlyról, aki szintén áldását adta a reménytelen vállalkozásra:

"Őfelsége sajnos egyre inkább autokratává alakul át (...). Mivel hiányosak az ismeretei, és egyetlen tapasztalatokkal rendelkező személy sem áll mellette, a környezete pedig mindenre igent és áment mond, így nagyon szomorú jövő vár reánk."

Hötzendorf újra csődöt mond

Az olasz hadvezetés dolgát az is nagyban megkönnyítette, hogy a rengeteg dezertőrnek és árulónak hála pontosan értesültek a támadás időpontjáról, melyet 1918. június 15-én hajnali 3 órára tűztek ki.

A Dél-Tirolból induló offenzívát Franz Conrad von Hötzendorf tiroli hadseregcsoportja kezdte, mely Verona elfoglalását tűzte ki célul.

Lauer ezredes a támadást kísérő heves tüzérségi harcról a következőket jegyezte fel:

"Tüzérségünk precízen lőtt, erővel, de nem sokáig tartott a fölénye, rövidesen oly mértékben domináltak az ellenséges ütegek, hogy a tisztjeink azt kérdezték: tulajdonképpen a két tüzérség közül melyik lövi a roham előtti tűzcsapást?"

A nyilvánvaló olasz fölény miatt a roham teljes kudarc volt: a Monarchia ágyúi nem tudtak utat nyitni az olasz akadályrendszeren, a gyalogságnak így közvetlen robbantásokkal kellett áttörni azt, ami tömegesen változtatta könnyű célponttá a rohamozókat.

Bencze László A Piave-front című művében így írja le az ebből kialakult katasztrofális helyzetet:

"A hullámok összetorlódtak, a védők elkeseredett géppuskatűzzel tizedelték őket, a levegőből ellenséges repülőgépek csaptak rájuk, és mélyrepülésben kaszálták a fekvő sorokat."

Az olasz, angol és francia lövegek és aknavetők a senki földjén lőtték a gyalogság hátsó hullámait, szétszaggatva a kihúzott telefonzsinórokat, ezzel megszüntetve a harcálláspontok és a harcolók közötti összeköttetést.

Mivel a rendkívül nehéz, gyalogsági rohamra és egy döntő erejű hadműveletre alkalmatlan terepen jól beásott antant-csapatokat az elégtelen tüzérségi támogatással nem lehetett kivetni az arcvonalból, ezen a szakaszon a támadás gyakorlatilag június 16-ára teljesen összeomlott.

Az ütközetben résztvevő egységekben századonként átlag 15-20 katona maradt harcra fogható, a többiek vagy elestek, vagy megsebesültek.

Az Isonzó oroszlánja utolsót harap

Borojevićéknek eközben délen, az Adriai-tenger partvonala mentén kellett előrenyomulniuk az addigra az esőzések miatt jócskán megáradt Paivén keresztül.

Az olasz hadvezetés ezen a szakaszon nem készített külön haditervet az erőszakos folyóátkeléssel összekötött áttörési kísérlet megakadályozására, a hangsúlyt az előrenyomuló csapatok kifárasztására ideális rugalmas védelemre helyezték.

A lőszerrel nagyságrendileg jobban ellátott olasz tüzérség itt is kihasználta fölényét, ami legalább annyira akadályozta a támadást, mint a megáradt folyó.

Az átkelés során a műszaki alakulatok emberfeletti teljesítményt nyújtottak: a pontonkat és a felszereléssel megrakott ladikokat hol a folyó ágain átevezve-átgázolva, hol a homokpadokon keresztülvonszolva juttatták célba a csak a torkolattüzektől megvilágított, egyébként koromsötét éjszakában.

Mire a három rohamozó hadosztály szilárdan megvetette a lábát a Montello lankás részein már felkelt a nap. József főherceg visszaemlékezésében így idézi föl az ezt követő eseményeket:

"A 17. hadosztálynál pontosan 4 óra 40 perckor vízrebocsátották a pontonokat. Ekkor már az ellenséges löveg, aknavető- és géppuskatűz igen hatásos volt. Különös bátorság kellett ahhoz, hogy Minónál a pontonokat előrehozzák. Az áthajózási vonalakat hamarosan berendezték. A homokzátonyon felállított tábori őrsök elmenekültek. Az áthajózott lépcsők a Montello lábánál levő bozótban gyülekeztek. A minai áthajózás a csata egyik legnehezebb részletét képezte. A megsemmisítő géppuska- és tüzérségi tűz ellenére is a 20 dupla pontonnal és 36 ladikkal megkezdett átkelést bámulatraméltó pontossággal és állandósággal folytatták. Egyik kétrészes pontont és ladikot a másik után rongálta meg az ellenséges tűz, vagy süllyesztette el a Piave hullámaiban. 11 óra 30 perckor már valamennyi ponton és a ladikok legnagyobb része megsérült. Az áthajózási helyen (...) a kísérletet be is kellett szüntetni."

Végül délelőtt a mindenre elszánt, ám létszámát tekintve igen kevés katona 4 kilométer széles és 4 kilométer mély hídfőt foglalt el az olasz arcvonalból, amit másnap az Isonzó-hadsereg még egy 8 kilométeres, illetve több kisebb-nagyobb elszigetelt hídfőállással is megtoldott.

Borojević 17-re virradóra a ladikok százait indította útnak katonákkal, lőszerrel, élelemmel az átkeltek támogatására. A nap végére azonban a folyó jobb partján harcoló két hadsereg teljesen felélte tartalékait, a harci állomány ereje a minimálisra, az ellenállóképesség küszöbe alá süllyedt, a parancsnokság pedig nem mert érdemi erősítést küldeni.

Így a folyó túl felén küzdő alakulatok teljesen céltalan élet-halál harcot folytattak.

A helyzetnek az sem kedvezett, hogy az uralkodó Borojevićet június 19-én magához rendelte jelentéstételre. IV. Károly beismerte, hogy túlságosan hitt Hötzendorf optimizmusában, ezért kellett az elit hadosztályoknak a leglehetetlenebb frontszakaszon kivéreznie. A hátország tartalékai ekkorra azonban már végleg kimerültek, és amikor a vezérkar illetékesei vázolták a valós helyzetet Borojević előtt, ő az azonnali visszavonulás mellett döntött.

A Piavénál közben teljesen reménytelenné vált a helyzet, József főherceg emlékirataiban a következő szavakkal festette le a csata állását:

"A Montellón és attól délre hallatlan hevességgel tombol a csata, ahogy azt csak ezen a harctéren láttam. Támadás követi a támadást. Az ellenséges tüzérség orkánszerű pergőtűzt tart fönn. A Montello egy hullamező, a hullák hekatombái egész hegyeket, torlaszokat képeznek. Az én átkelési helyeim szakadatlanul nehéz tűz alatt állnak. A Sulder ütegek elviselhetetlenül oldalazzák vállalkozásomat. Az AOK értesít engem arról, hogy egyelőre egyáltalában nem szállíthat lőszert nekem. Beállott a nagy szerencsétlenség, hogy lőszerem elfogyott. A Montellót csak önként lehet föladni, vereség árán, ha megtörténnék ez, akkor az óriásira dagadt Piavéba fullad az egész XXIV. hadtest."

Haláltusa

IV. Károly hiába nem akarta feladni a vérrel és heroikus küzdelemmel nehezen megszerzett piavei hídfőket, végül kénytelen volt aláírni a visszavonulási parancsot, ami így is képtelen volt megmenteni a hadműveletet a katasztrofális kudarctól. Az uralkodó ugyanakkor kikötötte, hogy a közvélemény előtt el kell hallgatni a történelmi vereséget.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Monarchia polgárait viszonylag váratlanul érte az ezt követő összeomlás, és a köztudat a mai napig nem tudja mihez kötni az első világháború elvesztésének okát.

A vereség elhallgatása a sajátos magyar "tőrdöfés elméleteknek" is megágyazott. Hiszen az ország szemében a győztes hadsereg később veretlenül tette le a fegyvert, a cenzúra miatt pedig a valós okok - a túlfeszített hadigazdaság teljes bedőlése, a hadvezetés mérhetetlen inkompetenciája - nem jelentek meg világos tényezőkként. Nagyrészt ezért vált első számú bűnbakká a katonák között valóban futótűzként terjedő kommunista propaganda és a pacifista agitáció, aminek káros hatását semmiképp sem szabad alábecsülni, viszont ez inkább következmény volt, mint a katasztrófa közvetlen kiváltó oka.

A Montellóról visszavonuló csapatok szinte leírhatatlan veszteséget szenvedtek:

a katonák számolatlanul fulladtak a megáradt folyóba, az üldözésükre június 18-án megindult olasz ellentámadás pedig tovább tizedelte soraikat.

Június 22-én Diaz csapatai a Piavétől nyugatra fekvő területeket is visszafoglalták és leállították az ellentámadást, a front törékeny vonalai ismét megmerevedtek, ami igazából már csak formaságnak volt tekinthető.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje a piavei katasztrófával teljesen kivérzett, gyakorlatilag olyan vereséget szenvedett el, mint az olaszok a caporettói áttörés során, ám a birodalom nem kapott olyan jellegű katonai segítséget a központi hatalmak többi tagjától, mint az olaszok az antanttól, ez pedig el is döntötte a dualista állam, és benne Magyarország szomorú sorsát.

Forrás:

Tudta? Száz éve kis híján megnyertük az első világháborút - Caporetto, az egyik legnagyobb "majdnem"

1917. október 24-én indult meg az a támadó hadművelet, melyről a hadtörténet XII. isonzói csataként, vagy caporettói áttörésként emlékezik meg. Az akció egy olyan bravúros sikersorozat kezdete volt, mely még az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetését is meglepte, és kis híján végleg eldöntötte Olaszország, és talán az egész háború sorsát.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton

Friss