Vona Kriszta: A jóra kevesebb a fogékonyság, egyszerűbb kézhez kapni, hogy ma kit kell gyűlölni

20 év a politikai hátországban. 20 év egy véleményformáló véleményformálójaként. Honnan indultak és meddig jutottak? Hogyan látta a Jobbik volt elnökének felesége a Magyar Gárdát, a Szegedi Csanád-történetet, a politikai ellenfeleket, a cukikampányt, a Terry Black-sztorit vagy éppen házasságuk válságát. Vona-Szabó Krisztával beszélgettünk, akinek a könyve, az „Idáig jutottunk” (amiből az interjú előtt néhány részletet megismerhettünk) november 23-án kerül a könyvesboltok polcaira.

A választások előtt beszélgettünk utoljára, azóta nagyot változott a világ. Te hogy élted meg április 8-át? Örültél, amikor Gábor bejelentette, hogy vége?

Korábban mentem haza az eredményváróról. Leültem, töltöttem magamnak vagy másfél deci pálinkát, majd írtam egy üzenetet Gábornak, hogy ilyen viszonyok között szerintem semmi értelme sincs, hogy tovább folytassa politikusként, pártvezetőként. Arról beszéltünk már korábban, hogy lemond, de benne volt a pakliban, hogy újra jelölteti magát. Mikor hazaért, azt mondta, hogy „figyelj, ennek szerintem így már nincs értelme, holnap bejelentem, hogy nem veszem át a mandátumomat se”. Ekkor még nem olvasta el az üzenetem, de mikor rájött, hogy egymástól függetlenül is ugyanazt gondoltuk, akkor már eldöntötte, hogy kiszáll a politikából. Számomra ez is az elmúlt 20 év visszaigazolása volt, hogy együtt csináltuk végig és együtt próbálunk tiszta lapot kezdeni.

Akkor nem befolyásoltad, csak megerősítetted a döntésében?

Abszolút. Voltak a Jobbikon belül is olyan hangok, hogy én befolyásoltam őt, de ha valaki így gondolta, akkor az csak azt mutatja, hogy ezek az emberek egyáltalán nem ismerik a férjemet. Ezeknél a hangoknál azonban rosszabbul esett, hogy mikor aznap este Gábor kiállt a pulpitusra és lemondott, senki nem állt oda mögé. Senki. Nem mondták azt, hogy „gyerekek, mi ezt a pártot X éve együtt vezetjük és én is, én is meg én is lemondok, majd a tisztújtáson újra megmérettetjük magunkat”. Mikor én ezt felhoztam, Gábor azzal hárított, hogy ezt ő egyszemélyben vállalta magára. Nekem ez akkor is fájt, de túl vagyok rajta.

És részetekről ez volt a helyes út? Azóta nem merült fel benned, hogy meggondolatlanul, túl gyorsan hoztátok meg ezt a döntést?

Egyre inkább úgy érezzük, hogy ez volt a legjobb döntés. Ezen a terepen jelenleg nem lehet túl sok mindent kezdeni. Gábor egyébként is mindig magasabb szférákban gondolkodott annál, minthogy századik alkalommal is bemenjen a Parlamentbe és megmondja Orbánnak a magáét, aztán felvegye a fizetését, majd hazamenjen, mint aki jól végezte dolgát. A legutóbbi választás mutatta meg igazán vegytisztán, hogy jelenleg sajnos többre adott keretek közt nincs érdemi lehetőség. Ugrottunk többször a semmibe. A pénz nem minden, és az általános vélekedéssel ellentétben a politika sem jár túl sok pénzzel, ha csak nem ügyeskedik az ember.

A könyvben is említed, hogy „a politika nem tejel túl jól, amiben a nagy mani van, az a simlis kapcsolatrendszer és az erőfitogtatás.”

Így van. Ezért tartom méltánytalannak, mikor azt mondják Gáborra, hogy eladta magát 30 ezüstpénzért a Fidesznek, Gyurcsánynak, Simicskának, a zsidólobbinak… Lehet, hogy akkor azt a pénzt valami svájci bankszámlán parkoltatja, mert én otthon abból egy forintot sem láttam. (nevet) Komolyra fordítva: ő a képviselői fizetését kapta. Nem volt pártelnöki fizetése, nem voltak Voldemortok sem körülöttünk. Sőt, egy korrupciós ügy visszautasításával kezdődött az ő elnöki élete is, ami éppenséggel kimaradt a könyvből.

Gábor kihúzta?

Nem. Olvasta, de nem húzott ki semmit. Viszont volt, amit én nem írtam meg, mert nem tudom bizonyítani. Hiába emelik ki sokan a könyv nyíltságát, az öncenzúrám ilyen szempontból működött. Annyit azért elmondhatok, hogy a Gábor megválasztása utáni időszakban egyesek próbálták a pártot kiüresíteni, médiapárt szinten tartani. Emlékszem, mikor Gábor rájött, hogy akiket ő mentorainak, barátainak tekintett, csak eszközt láttak benne, hogy majd valamennyi pénzért cserébe elviszi a balhét, miután ők megdézsmálják az állami támogatásokat, a ZS-kategóriás Ikea-matracon fekve három napig üveges szemmel bámulta a plafont, majd azt mondta, hogy "na, álljon meg a menet, ez nem így működik".

Az alcím „történetek a politikai hátországból”. Ki is fejted, hogy hátország alatt az otthont érted, a nőt a politikus mögött. A könyv inkább a politikáról szól a te szemszögedből, vagy inkább a politika okozta háttéréletről?

Mindkettő benne van. Ezeket nem lehet függetleníteni egymástól. Én hiába nem voltam politikai szereplő, nem volt státuszom, Jobbik-tag sem voltam soha, minden, ami körülvett bennünket, a politikáról szólt. Gondolj csak bele, hogy 2006-tól, 12 éven keresztül, abból a 20-ból, amit eddig együtt töltöttünk, egy politikai párt elnökének a felesége voltam. Nem fogok úgy tenni, mintha én becsuktam volna a szemem, szám, fülem, mint a három majom, és fogalmam sem lett volna semmiről. Nem mindenről értesültem, de ami elért hozzám, arról mindig meg volt a véleményem, akkor is, ha nem artikuláltam azt. Persze volt olyan, mikor kifejeztem, hogy vagy lágyabban vagy keményebben kellett volna bizonyos emberekkel bizonyos szituációkban eljárni. Ezeket Gábor hol megfogadta, hol nem, de inkább nem. 

Például mikor léptél volna fel keményebben?

Az egyik ilyen sarokkő szerepel a könyvben is. A 2016-os tisztújításkor, mikor Gábor megvétózott három alelnököt, majd Novák Elődöt kizárták a frakcióból, akkor úgy gondoltam, hogy (Dúró) Dórának is mennie kellett volna. Szörnyű ezt kimondani, mert valahol a saját elveimet hazudtolom meg vele, de én „csomagban” kezeltem volna őket. Alapesetben én is kikérem magamnak, ha csak Vona Gábor feleségének tekintenek, de ennek a döntésnek hosszú távú kockázatai voltak, amik végül be is bizonyosodtak.

Szerinted Dúró Dórának is fel kellett volna adnia a karrierjét, mert a férjét kitették?

Szerintem egy sértett, szerelmes nő a legveszélyesebb. Csak gondoljunk bele, hogy ott ül a férjem mellett fontos pozíciókban az a nő, akinek a párját kipakolták a pártból. Mondtam is Gábornak, hogy

„szerinted nem gyűlöl téged? Én gyűlölnélek. Gábor erre annyit mondott, hogy tudja, hogy fordított esetben ez nem történhetett volna meg. Én nem üldögéltem volna Előd mellett, azt hitte, Dóri sem fog mellette.”

Ez nagyon kényes kérdés, nem nagyon lehetett jót lépni; nem is kell velem egyetérteni, sokszor én sem értek egyet magammal, de fordított esetben én úgy repültem volna Gábor után, mint a huzat, efelől nincsenek kétségeim.

Szegedi Csanád, Toroczkai László, Morvai Krisztina mind említésre kerülnek a könyvben. Többükről nagyon pozitívan is nyilatkozol, majd ez átfordul. Miért pont őket emelted ki?

Morvai Krisztinát egész egyszerűen én is „bevettem” annak idején. 2006 egy teljesen más szituáció, más lelkület volt; igazán nagy veszteségként Csanád távozását éltem meg. Őt a barátunknak tekintettem és a mai napig is csak jó érzéssel tudok rá emlékezni. Pedig az utolsó találkozásunk az ügyvédnél megdöbbentő volt.

 „Ott már egy holokauszttúlélő unokája ült velem szemben, aki majdhogynem engem tett felelőssé azért, ami a nagymamájával történt.”

Aztán a kampányban ők turnézták végig a fideszes médiát azzal, hogy Gábor mennyire megváltozott, miközben Csanád változásánál komolyabb nem volt.

A változás sokszor elhangzik a mostani politikai csatározásokban. Nem lehet, hogy nem is az emberek változtak meg idő közben, hanem az általad említett közös lelkület hozott össze teljesen más világnézetű személyeket, akik a lelkület elmúltával kezdték meglátni egymás valódi személyiségét?

Ez már nekem is megfordult a fejemben. Csak ha ez így van, akkor nem értem, hogy miért dobálózik azzal mindenki, hogy Vona Gábor feladta a korábbi értékeket. Ez hülyeség. Elég „érdekesnek” tartom, hogy Gáboron kívül itt mindenki sziklaszilárd talapzaton áll születése óta… Az ő „változásaikat” miért nem vonja senki kétségbe?

Talán mert az emberek ezt kapják kézhez, ahogy korábban azt, hogy Vona Gábor náci, muszlim, homoszexuális… Ez utóbbi, hogy a férjedet férfiasságában próbálták lejáratni, nem okozott problémákat otthon?

Őt mindenségében próbálták leépíteni. Hazugnak, szélkakasnak, homokosnak, zsidóbérencnek, mindennek próbálták beállítani, ami a macsó társadalomban kiveri a biztosítékot. És ez rá is égett egy bizonyos körben. Hiába ad nekünk mondjuk igazat a bíróság, ezt nem fogjuk tudni kitörölni bizonyos emberek fejéből. Ez billogként mindig ott marad. Ráadásul ezzel egy egész családot bélyegeztek meg.

Ezek után hiszel még abban, amiről év elején beszéltünk, hogy a társadalmi szemlélet megváltoztatható?

Muszáj.

"Ha nem hiszel a jóban, akkor meghaltál." 

Nyilván most már kisebb közösségben építkezünk, nem kell odamennünk a pofonért sehova. Meg tudjuk válogatni, kivel akarunk kapcsolatban lenni. Lehet, hogy ebből nem lesznek tömegek, mert az a kampányban is bebizonyosodott, hogy

"a jóra mindig kevesebb a fogékonyság, hiszen annak előhívása mindenkitől saját munkát igényel. Egyszerűbb elfogadni azt, hogy allahu akhbarozó, meg hogy muszlimimádó - mindig készen megkapni, hogy ma kit, miért kell gyűlölni."

Sajnos igaz a mondás, hogy a társadalom termeli ki a maga politikusait. Gábor sok szempontból túl jó volt ehhez az egészhez.

Jó ember? Jó politikus vagy jó vezető?

Ha megnézzük azt a káoszt, ami azóta keletkezett, mióta lemondott, akkor meg kell hagyni, erős érdemei voltak abban, hogy összetartotta ezt a közösséget. Más szemszögből nem volt jó vezető, mert

„jó emberként nem lehet a politikában vezetni.”

Sok emberi hibát elkövetett, amit én külső szemlélőként észrevettem: egyfelől nem fejezte ki eléggé az elismerését mások felé, másfelől meg túl empatikus volt, hogy meghozzon bizonyos döntéseket. Összeségében túl jó ember volt vezetőnek, de mivel van karizmája, kisugárzása, úgymond zsenije, tud valami olyat, amit sokan nem, ezért hatással volt az emberekre és mutatta az irányt.

Számodra mi az irány? Tekinthetjük ezt a könyvet lezárásnak, valami új kezdetének?

Nyilván felmerül a kérdés, hogy miért most, vagy miért írtam egyáltalán könyvet. Tekinthetjük egyfajta lezárásnak, de valójában a fejezetek nagy része már kész volt. Nagyon régóta firkálgatok. Folyamatosan naplóztam, folyamatosan jegyzeteltem. Mivel már nincs tétje, de továbbra is állandó támadásoknak vagyunk kitéve, úgy gondoltam, hogy akkor legyen legalább egy olyan könyv, melyből, ha valakit érdekel, egy közvetlenebb szemszögből megismerheti, hogy milyen is volt számunkra ez a 20 év.

Akkor nem csak politikusfeleségeknek szól?

Semmiképp sem, és bár a borító színe megtévesztő lehet, ez még csak nem is egy „csajkönyv”. Óva intenék attól, hogy bárki azt gondolja, hogy ebben csak cuki családi történetek vannak, mert ugyan van olyan is, de

„ez a könyv a közéletről szól, és szerintem mindenki talál benne olyan történetet, amit eddig még nem ismert.”

Ezzel a lezárással Vona Kriszta visszavonul a közélettől vagy vannak még terveid?

20 év közszereplést nyilvánvalóan nem lehet lehúzni a WC-n. Úgy érzem, hogy van egyfajta felelősségünk azok iránt az emberek iránt, akik hittek bennünk, és nem hagyhatjuk magunk mögött azt a társadalomjobbító szemléletet sem, amivel mindebbe belevágtunk. Gondolkoztam, azon, hogy létrehozok egy alapítványt, ami ott segít, ahol arra éppen szükség van. A könyvből befolyó összeg egy részét is erre szerettem volna elkülöníteni, de nagyon hosszú a bejegyzési folyamat, ezért elkezdtem kérdezősködni, hogy milyen szervezet áll legközelebb az elképzeléseimhez. Így találtam rá a Tündérpakk Alapítványra, akik pontosan olyan tevékenységet végeznek, amit én is terveztem, így minden könyv árából 100 forint hozzájuk folyik majd be. Hosszútávon pedig biztos vagyok benne, hogy lesz még együttműködés közöttünk, mert a jó embereknek össze kell fogniuk, hogy élhetőbb világot teremtsünk. Én továbbra is ezen leszek.

(Fotó: Béli Balázs/Alfahír)

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Kvárik Anita

Friss

Tovább görbült az igazmondó tükör, még színesebb lett a muzsika.
Ha nem lép a vasúttársaság, tüntetésre is sor kerülhet.