Az ismeretlen haderő: az osztrák-magyar folyami hajók harcai a Dunán

Az első világháború százéves évfordulója szerencsére a közvélemény egyre szélesebb régegeinek figyelmét irányította rá a nagy világégés eseményeire: Isonzó, Doberdó, Galícia, Erdély és a Piave véráztatta vidékei egyre több magyar számára jelentik a hősies és egyben tragikus helytállás színtereit. Folyóinkra, azok közül is főleg a Dunára, azonban még kevesen gondolnak úgy mint amelyek komoly ütközetek és hősi erőfeszítések színterei voltak.

Pedig az első világháború során a több meghatározó hadművelet is zajlott a folyón, az Osztrák-Magyar Monarchia Dunaflottillája pedig derekasan kivette a részét több meghatározó, sikeres hadjáratból is. Sőt, a Szerbia és Románia elleni katonai lépések alkalmával kritikus, kezdeményező szerep hárult rájuk, de az orosz fennhatóság alatt álló Ukrajnában is hajtottak végre vakmerő portyákat.

A Dunán véghez vitt győztes vállalkozásaik felelevenítésével a háborúban helyt álló, "vasszivű és acélidegzetű" matrózok hazafias áldozatvállalása előtt tisztelgünk.

A Császári és Királyi Dunaflottilla

Wulff Olaf Richárd altengernagy és folyamőr-vezérfőkapitány a dunai hajóhad működéséről írott történelmi művében, valamint dr. Hardy Kálmán 1931-es tanulmányában is olvashatjuk, hogy a békeévekben az amerikai polgárháborúban született monitor fegyvernemre, mint kísérleti eszközre tekintett az osztrák-magyar hadvezetés.

A páncélozott, sekély vizű folyókra tervezett, jelentős tűzerőt felvonultató, a kisebb űrméretű ágyúk tüzére jobbára immunis és gyorsan mozgó harci járművek azonban az európai helyzet élesedésével mindinkább bizonyították létjogosultságukat, sőt nélkülözhetetlenségüket.

Bosznia 1878-as annektálása jelenette a folyami erők tűzkeresztségét, ekkor estek át az első bevetéseiken a Maros és a Lajta monitorok.

A világháború kitörése előtt a Monarchia folyami erői két monitor-osztályból, két őrjárónaszádcsoportból, hat felfegyverzett gőzösből és egyéb, speciális feladatokat ellátó hajókból álltak.

A monitorok aránylag erősen páncélozott, nem túl nagy toronyhajók voltak, fő fegyverzetük 12 centiméteres lövegekből, számos kisebb ágyúból és géppuskából állt. Elsődleges feladatuk az ellenséges gyalogság, tábori ágyúk és hadihajók elleni harc volt. Erősebb tüzérség ellen csak a meglepetésszerűen tudtak fellépni, de annak tüzét magukra vonva egy ideig biztosíthatták a szárazföldi csapatok működését.

A nagy sebességű őrnaszádok elsősorban felderítő szolgálatra, a gyalogság és a nem páncélozott hajók elleni harcra voltak alkalmasak. Könnyű páncélzatuk legfeljebb a puskatűz és gránátszilánkok ellen védett.

Az alapvetően kereskedelmi hajókból átalakított felfegyverzett gőzösök a folyami átkelések és a csapatszállítások alkalmával jutottak szerephez. Ezeket a hajókat csak könnyű fegyverzettel látták el, a puskatűz ellen pedig könnyű páncéllemezt szereltek rájuk.

A dunai flotta kötelékébe ezen felül az aknazárak lerakásáért és felszedéséért felelős aknahajók, a szállításban és a hadtáp feladtok ellátásában használt vontatógőzösök, uszályok, lakóhajók valamint a biztosító, vontatási és felderítő tevékenységet végző páncélozott motorcsónakok tartoztak. (A kövekező években jelentősen megszaporodó folyami haderő pontos világháborús lajstroma ITT olvasható.)

A flottilla a háború előtt három kikötőben horgonyzott:

  • Zimonyban a Temes, a Bodrog, a Szamos és a Körös monitorok, a b, c és f jelzésű őrnaszádok, a Kulpa kórházhajó, az Achilles és a Banhans hadtápgőzösök,
  • Pancsován a d és a g jelzésű őrnaszádok csoportja,
  • Száva-Bródban pedig a Maros és a Lajta monitorok, a h jelű őrnaszád, a Traisen kórházhajó és a Tarun vontatógőzös állomásozott.

A flottilla főparancsnoka ekkor Grund Frigyes fregattkapitány volt, tőle később Lucich Károly sorhajókapitány vette át a pozíciót.

Előre a hadak útján: monitortűz Belgrádra

Kevéssé ismert tény, hogy az 1914. július 29-én, ahogy Wulff fogalmaz:

"a mi monitoraink acéltorkai kezdték meg a háborút".

A hajóhad már július 23. óta teljes harckészültségben állt, július 29-étől augusztus 17-éig pedig rendszeresen és igen hatékonyan ágyúzta Belgrádot és környékét. Ezzel kapcsolatban dr. Hardy Kálmán idézi a Straze szerb kiadóvállalat által publikált A monitor írásban és képben című kiadványát:

"Az osztrák-szerb háború 1914 július 15-ről 16-ra virradóra, éjjel indult meg (szerb naptár szerint), még pedig az osztrák dunai flottilla monitorainak ágyúzásával. Ezek a lövések a belgrádi településeket találták. Ezt a kis alkotmányt a háború kezdetén kinevettük és tréfákat faragtunk róla. De csakhamar beláttuk, hogy ez a monitor a maga cinizmusával és vakmerőségével súlyos kárt okoz nekünk. Mióta kitört a háború, zavarja kereskedelmünket és napi munkánkat."

A folyami hajókkal nem rendelkező, és a folyókon csak aknákkal, torpedókkal valamint tüzérséggel védekező Szerbiában már-már babonás csodálat övezte a szokatlan fegyvernemet, ami az ismeretterjesztő brosúrát is áthatja:

"A menekülők azt mondják, hogy a monitorok mint a hattyúk tűnnek fel és ott jelennek meg, ahol nem is sejtik őket. Ha a viz színére jönnek, akkor megsemmisítenek, rombolnak, pusztítanak és ölnek mindent, amit csak látnak."

A szerbiai hadjárat fő csapásirányát a Drina menti Száva-szakasszal párhuzamosan jelölték ki, így a déli szomszédunk ellen vívott ütközetekben a Duna folyamharcászati szempontból kevesebb súllyal esett a latba, ám itt sem teltek eseménytelenül a napok.

A flottilla vezérhajóját, a Temest és a Bodrogot a b őrnaszád kíséretében már július 26-án Zimonyba rendelték, és hamarosan megérkezett melléjük a Körös és a Szamos is. 29-én a Temes, a Bodrog és a Szamos már a belgrádi hídfő rődítéseit és a felvonuló szerb gyalogságot ágyúzta. A "derék kis acélhajók" nap folyamán rommá lőtték a kalimegdáni rádióállomást, majd Belgrádot is tűz alá vették.

A monitorcsoport innentől folyamatosan bombázta a szerb főváros ipari negyedeit, és sorra akadályozta meg, illetve zavarta az ellenséges gyalogság átkelési kísérleteit a térségben. Legveszélyesebb feladatuk a szárazföldi csapatok mozgásának fedezése volt, ilyenkor a belgrádi nehézágyúk tüzét folyamatos bombázással vonták magukra. A nyílt vízen csak gyorsaságuk és mozgékonyságuk nyújtott védelmet a válaszul érkező lövedékek ellen.

A Pancsován állomásozó őrnaszádosztály is kivette a részét a küzdelemből: az egység mindjárt a háború elején komoly harcokba bonyolódott az ellenséges tüzérséggel, és annak ellenére, hogy mindössze géppuskákból álló fegyverzetük papíron nem tette lehetővé a tábori ágyúk elleni hatékony hadviselést, a fürge felderítőhajók több szerb üteget is sikerrel hallgattattak el.

A Dunaflottilla kötelékéből így Ferenc József épp a csoport parancsnokát, Bublay Hermann sorhajóhadnagyot tüntette ki elsőként katonai érdemkereszttel.

A legmagasabb kitüntetést érő hősiesség

Az egyik legfontosabb hadművelet a térségben Wulff Olaf Richárd 1914. szeptember 29-ei vakmerő vállalkozása volt. Az éj leple alatt a szerbeknek Belgrádnál és Ostruznicánál sikerült átkelniük a Száván és a szárazföld felől fenyegették a zimonyi bázist, valamint a Száva mentén harcoló csapatokat.

Egy korábban lerakott aknazár miatt a szerbek joggal gondolhatták, hogy nem kell tartaniuk a rettegett hajóktól, így magabiztosan láttak neki az átkelési hídfő kiépítéséhez és az utánpótlás szállításához.

Az akkor még sorhajóhadnagyi rangban szolgáló Wulff azonban igen kellemetlen meglepetést okozott nekik: a zimonyi monitorosztály és az Andor aknaszedőhajó erős tüzérségi fedezet alatt egy lehetetlennek gondolt, bravúros manőverrel áttört a folyami akadályon és keresztül húzta az ellenség számításait.

A Belgrád védelmét és az átkelést irányító szerb parancsnok a következőképpen írta le a páratlan haditettet:

"Ezt az egész tervet a 20 órakor megjelent monitorok meghiúsították. A három monitor, amelyeknek legnagyobbika uszályt is vitt magával, befutott a Szávába és rettenetesen lövöldözött mindenfelé. Összes ágyúink tüzeltek rájuk, de eredmény nélkül. Az egyik a Szávahid alatt maradt, kettő pedig az Ostrovo Ciganlija és az ellenséges part között fekvő ágba éppen akkor futott be, amikor a hidat építettük. A géppuska- és srapneltüz a hidon dolgozó embereinket elzavarta, ami a hídból már megépült, azt megsemmisítették. Azután a sziget felső végén megálltak és majdnem éjfélig ott maradtak."

A támadás következtében a szerb egységeket vissza kellett vonni, amivel a monitorok hatalmas szolgálatot tettek az átmenetileg bajba került szárazföldi erőknek, mivel a hadművelet a Szabács környéki öldöklő ütközetre is kedvező hatással volt. Wullfot bátorságáért a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjével tüntették ki.

Vezéráldozat

A szerbiai hadjárat során a Dunaflottilla természetesen veszteségeket is szenvedett. Elsőként október 23-án épp a vezérhejó, a Temes futott aknára a szávai a Grabovici-szigetnél, miután ellenséges átkelőeszközöket semmisített meg. A Wulff Olaf Richárd parancsnoksága alatt álló hajó jobboldali ágyútornyát teljes egészében letépte a robbanás, ami partra kényszerítette az egységet.
 
 
A környéken tartózkodó szerb katonaság hamarosan lőni kezdte a szerencsétlenül járt monitort, melyet a legénység egy darabig kitartóan védett, ám idővel kénytelenek voltak a kísérő őrnaszádra menekülni. Az incidensben 31 matróz halt hősi halált. Az ellenség olyannyira örült a gyűlölt hadigép pusztulásának, hogy zászlódíszbe öltöztette Belgrádot és megkongatta a harangokat. A Temest a szerbiai hadjárat végeztével kiemelték a folyóból és újjáépítették.

A szerbek kidőlnek a sorból

December végétől a szerb fronton fokozatosan gyengült a nyomás, így a dunai flottilla végre tudott időt és energiát fordítani arra, hogy a háború kitörésekor a kereskedelmi flotta Al-Dunán rekedt egységeit kimenekítse az ellenség karmaiból, illetve használhatatlanná tegye őket.

A brit, orosz és francia tisztekkel, katonai tanácsadókkal valamint felszereléssel megtámogatott szerbek mindenáron igyekezték hátráltatni ezt a munkát: új nehézlövegekkel, fényszórókkal, torpedótelepekkel, torpedóvető motorcsónakokkal, repülőgépekkel és új aknazárakkal próbálták levadászni az osztrák-magyar hajókat. Az antatnerőknek így sikerült elérni azt is, hogy a központi hatalmak ne támogathassák hadianyaggal az ekkorra már elég szorult helyzetbe jutott Törökországot, mivel a műszaki akadályok és a direkt elsüllyesztett hajók a Vaskapu alatt teljesen elzárták az utat.

A szerb hadszíntéren egészen 1915. október 7-éig kellett várni az áttörésre: gondos előkészítés után ekkor kelt át a Dunán a IV. német tartalék-hadtest és ekkor kezdte meg működését a géppuskás motorcsónakokból álló 20. és 21. német flottilla.

A partvidék és a folyó közelében található magaslatok megtisztításával a Dunaflottilla egységei előtt is megnyílt a lehetőség, hogy szabaddá tegyék a hajózási utakat és segítsék a további csapatok átkelését. A monitorok ismét támogató tüzükkel biztosították a szárazföldi hadműveleteket, így október 11-ére már a Belgrádtól délre és délkeletre lévő szerb állásokat is sikerült felszámolni.

Október végére a szerb haderő feladta Belgrádot és az ország belsejébe vonult vissza, a Száván és a Dunán pedig elkezdődhetett az aknazárak és cölöpakadályok eltávolítása, a Törökországnak szánt lőszerszállítmányok pedig végre elindulhattak a bulgáriai Lom kikötőjébe. A monitorok kísérete alatt hajózó uszályoknak az 1915-ben a Dunán egyre nagyobb számban megjelent orosz felfegyverzett gőzösöktől sem kellett tartania: ezek nagy része megfutamodott az osztrák-magyar hadihajók elől, néhányat pedig sikerült az ekkor még semleges román kikötőkbe szorítani és ott megadásra bírni.

Románia köpönyeget fordít

Az 1916-os év a román árulás előtt sem telt eseménytelenül a flottilla számára. Az osztrák-magyar vezérkar azt remélte, hogy a hadihajók jelenléte a Duna román-bolgár határszakaszán megszüntetheti a keleti szomszéd ingadozását, ezért a II. folyamaknász osztag, több felfegyverzett gőzös, a Bodrog, a Körös, a Szamos és a Lajta monitorok, valamint az f és a h jelzésű őrnaszádok a bolgár oldalon, Rusze kikötőjében vetettek horgonyt. A parancsnokság a feljebb fekvő Belene-csatornában állomásozott.

A Németország és a Monarchia számára nélkülözhetetlen román gabonaszállításban tapasztalható fennakadások, a román lakosság és a katonaság részéről az osztrák-magyar kereskedelmi flottával és a Duna-flottillával szembeni ellenséges magatartás, sőt fegyveres incidensek jól mutatták, hogy az elrettentés nem kecsegtet sok sikerrel. A bécsi udvar és a bolgár hadvezetés a nyár folyamán megtették a szükségesnek vélt előkészületeket a román árulás esetére: a bolgár határszakaszt a flottilla segítségével a fontosabb pontokon hathatósan megerődítették, Bulgáriában pedig August von Mackensen német tábornok vezetése alatt megkezdődött a később Bukarestbe győztesen bevonuló, majd a román haderőt a Szeret folyón túlra visszaszorító sereg szervezése.

1916. augusztus 27-én 21 órakor Románia hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, az ellenséges csapatok pedig még aznap lerohanták Erdélyt. Ugyanekkor a román hadsereg egy meglepetésszerű torpedótámadást hajtott végre a Rusze előtt álló osztrák-magyar Dunaflottilla ellen. Miután két kis kikötői vontató felderítette a hadihajók helyzetét, az éj leple alatt három gőzbárka hajtotta végre a rajtaütést az akkor még teljesen kivilágított kikötő ellen, ahol épp egy születésnapi mulatság zajlott (a legénység és a tisztek még nem értesültek a hadüzenetről). A torpedók többségét azonban nem tudták kilőni (a hajókra eszkábált fa torpedóvető keretek megdagadtak, amitől a robbanótöltetek beszorultak), így csak egy szénnel és benzinnel megrakott uszályt tudtak elsüllyeszteteni, ám az ellenséges parancsnokság sokáig abban a hitben volt, hogy egy csapásra sikerült elpusztítania az osztrák-magyar hajókat.

Ezt követően a flottillát a nyílt ruszei kikötőből visszavonták a védettebb a Belene-csatornába, és megkezdődtek a Románia elleni folyami hadműveletek. Bár a Román Királyság rendelkezett a Monarchia után a második legerősebb folyamőr-flottával, a két hajóhad nem mérhette össze erejét, miután a románok az acélkupolás lövegtornyokkal védett, többsoros kalimoki aknazárral hermetikusan elzárták magukat a harci érintkezéstől.

A küzdelmek tehát a délen védekező negyedik hadsereg gyalogsága és tüzérsége ellen folytak. A másik három hadsereg ugyan mélyen benyomult Erdélybe, ám szeptemberben ezt a támadást leállította a román hadvezetés, miután világossá vált, hogy mekkora veszély fenyegeti Bukarestet délről.

A dunai hadihajók közben folyamatosan mentették a román kikötőkben és a Duna alsóbb szakaszain rekedt osztrák-magyar hajókat és gabonával megrakott uszályokat, ami szintén nem volt veszélytelen feladat.

Egy hadicsel meghiúsul

Az egyik legkomolyabb megmérettetés a rjahovói román átkelés megakadályozásában hárult az osztrák-magyar flottillára. Október 1-jén a románok terve szerint két hadsereget juttattak volna át a Dunán, melyekkel hátba akarták támadni az ekkor épp Dobrudzsában előrenyomuló Mackensent. A támadók eleinte komoly sikereket értek el: a hajózási szempontból igen kényes pontnak számító Rjahovónál megfutamították a gyenge bolgár parti őrséget, majd miután felállítottak egy pontonhidat, hajnali 4 órára már három századot juttattak át a Dunán.

A hidat hiába próbálta sodoraknákkal támadni a leleki aknazár parancsnoka, azokat minduntalan partra vetette a víz, úgyhogy délutánra készenlétbe helyezték a monitorokat. Ám az egységek egy vihar és kisebb műszaki hibák miatt nem tudtak kifutni. A románok közben máshol is próbálkoztak átkeléssel, de azt a német szárazföldi erőknek sikerült visszavernie.

Október másodikára már egy hadosztálynyi erő kelt át Rjahovónál a bolgár partra. Ezen a napon a hadihajók végre tudták támadni a hidat, ám megsemmisíteni csak október 3-án sikerült, amikor a Viza őrnaszád és a Balaton gőzös négy kilométeres távolságból két uszályt és sodoraknákat engedett az alkotmányra, ami az akció után teljesen használhatatlanná vált (az egyik uszály ugyan zátonyra futott, de a másiknak sikerült széttörnie a pontont, a híd fennakadt darabjával pedig egészen a kalimoki aknazárig sodorta a víz).

A bolgár partokon elvágott seregtesteket október 4-én a német és bolgár erők teljesen felmorzsolták, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az ellenséges tüzérség figyelmét eredményesen kötötték le a monitorok.

Révészek és őrök a halál torkában

November 15-én maga Mackensen kereste föl a flottillát a Belene-csatornában, és több tengerészt is kitüntetett, Lucich Károly flottilla-parancsnoknak pedig I. osztályú vaskeresztet adományozott.

A következő nagy kihívás a november 23-ai szvistovi átkelés biztosítása volt. Az öt csoportra osztott hajóhad a magaslatokra telepített román ütegek leküzdésében és a partszakaszok megtisztításában segítette az átkelő egységeket.
A harcban szerepet nem játszó hajók, elsősorban a gőzösök, a gyalogság szállítását segítették.

Bár a románok folyamatosan ágyúzták az átkelő csapatokat, a monitorok csak a Tekir Dere torkolatánál ütköztek komolyabb ellenállásba, ahol a Bodrog és a Körös ágyú- és géppuskatűzzel futamította meg a román gyalogságot. A hadművelet során több dunai szigetet is meg kellett tisztítani a román tüzérségtől.

Szvistov előtt november 24-ére készült el a hadihíd, melyen már zavartalanul kelhettek át a központi hatalmak erői (a jelentések szerint a bolgárok rögtön "féktelen fosztogatásba" kezdtek a román oldalon).

Bukarest elestét követően a flottillára a Duna alsó szakaszának akna- és akadálymentesítése hárult, melyet 1917-ben fejeztek be. Ezzel a központi hatalmak előtt megnyílt az út a Fekete-tengerre, az akadálytalanul hajózható Duna pedig mind háborús, mind kereskedelmi szempontból hatalmas előnyt jelentett a Monarchia számára.

A jövőben részletesebben is foglalkozunk majd az 1917-es év eseményeivel, Wulff Olaf Richárd sikeres ukrajnai monitor-expedíciójával, majd az 1918-as visszavonulás, a katonai összeomlás tragédiájával, illetve a monitorok Tanácsköztársaság alatti szerepével.

Források:

  • Dr. Hardy Kálmán (1931): Dunai flottillánk a világháborúban. In: Hadtörténelmi Közlemények 32. évfolyam
  • Dr. Horváth Jenő, dr. Ihrig Károly, dr. Lutter János, Pilch Jenő, Trunkwalter Ödön, Turcsányi Gyula, Udvary Jenő (1928): A világháború története 1914-1918. Budapest: Franklin Társulat
  • Krámli Mihály (2017): A Cs. és Kir. Dunaflottilla hadműveletei a Románia elleni háborúban (1916 augusztus-december). In: Hadtörténelmi Közlemények 130. évfolyam
  • Wulff Olaf (1936): Az osztrák-magyar dunai hajóhad a világháborúban 1914-1918. Budapest: Madách Könyvkiadó

(Címlapkép: Egy Belgrádot ágyúzó monitor)

Ez volt az első világháború legjelentősebb magyar vonatkozású győzelme

Nemsokára elérkezik a nagy háború lezárásának és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának századik évfordulója, ebből az alkalomból pedig úgy gondoltuk, hogy a konkrét visszaemlékezésen túl egy különleges összeállítással lepjük meg olvasóinkat, melyben felidézzük a világháború legjelentősebb magyar vonatkozású győzelmét.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton

Friss

1
1
sss
2019. október 14. | 16:24
Ő az a polgármester, aki szabályosan elmenekült kollégánk elől.
Ő az a polgármester, aki szabályosan elmenekült kollégánk elől.
A volt miniszter értékelt: nem túl meglepő módon, nincs megelégedve az eredménnyel.
Bárhogy is próbálja kommunikálni az eredményeket a Fidesz, sikerült a NER-en sebet ejteni: a Fidesz korántsem folytathat tovább következmények nélküli, akadálymentesített politizálást. Vélemény.
A tegnapi önkormányzati választás átrajzolta a politikai erőviszonyokat, stratégiai irányt mutatott az ellenzéknek a kormányváltás célja felé, megtörte a Fidesz 2006 óta tartó győzelemsorozatát az országos választásokon, és rámutatott az Orbán-rendszer gyenge pontjára. Az ellenzék terepet, felelősséget, eszközöket kapott az építkezésre és a kormányváltó alternatíva kimunkálására.