A politikába lépés költségei

Sándor Mária
A fekete ruhás nővérként ismertté vált Sándor Mária beszél a Tanítanék Mozgalom és a Civil Közoktatási Platform szabad oktatásért tartott tanévzáró, "bizonyítványosztó" demonstrációján a Várkert Bazárnál, Budapesten 2016. június 11-én.
MTI Fotó: Kovács Tamás

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Rengeteget vitatkozunk arról, demokrácia-e még Magyarország, ha nem, mi is tulajdonképpen. Különösen pedig arról vitatkozunk sokat, hogy a kormánypárti szavazótömb és a kormánnyal még szimpatizáló keresztény értelmiség egyes csoportjai hogy-hogy nem érzékelik a demokrácia csorbulását. Jogállami definícióhiány, Orbán Viktor az igazi szabadságharcos, csak a Soros-szervezetek aggódnak, Nyugat a politikai korrektség cenzúrájában fuldoklik – jön általában a bejáratott válasz. Van azonban egy szempont, amely kimarad a nemzetközi felmérésekből és a közbeszéd vitatémái közül is. Ez a politikába lépés költségei, amelyek ha magasak, az súlyos szerkezeti torzulást jelöl.

A politikába lépés költségekkel jár. Már önmagában ezt sem tudatosítjuk igazán, ezért nem csoda, hogy nem is részei közbeszédünk vitáinak. Ez a költség azonban messze nem csak anyagi költséget jelent, sőt, elsősorban nem anyagit. A politikába lépés legnagyobb költsége ugyanis lelki költség. Nem kell egy állampolgárnak még politikai szerepre sem törnie ahhoz, hogy a propaganda azonnal szőnyegbombázásba kezdjen.

Mik történtek tüntetéseken felszólaló civilekkel?

A „feketeruhás nővér”, Sándor Mária (képünkön) öngyilkosságot kísérelt meg politikai törekvéseinek sikertelenségét látva, miközben a propaganda árgus szemekkel figyelte őt. Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke tavaly nyáron mondott le a szervezet vezetéséről, aki szintén elfáradással magyarázta visszábblépését (szemben az ismert fideszes európai parlamenti képviselővel, ez nem kibújó magyarázat volt). De eszünkbe idézhetünk olyan közhírré vált meghurcolásokat is, ahol az áldozatok még a helyi politikai élettől is távol maradva egyszerűen csak kitűntek a közösségükből, a felsőbbség mégis lecsapott rájuk. Ilyen volt az évekkel ezelőtt meghurcolt szekszárdi diák esete, akinek családjára az igazgatója még a gyámhatóságot is ráküldte, mert az – állítólag (!) – vicces videót vágott össze róla. Vagy emlékezhetünk a vasalódeszkás tanár történetére, aki egy országot derített jókedvre online oktatássá formált tesiórájával, a hivatal helyi vezetője azonban lecsapott rá, mire végül sikeres videóját a tanár maga bánta meg. Ugyanígy megbánta jótettét az az evangélikus lelkész is, akinek csupán annyi „bűne” volt, hogy határozott és társadalmi felelősségérzettől átitatott szentbeszédét éppen a közrádió is közvetítette – Bayer Zsolt emiatt még egyházából is ki akart lépni (nem tudjuk, azóta megtörtént-e).

Jellemző történet az is, amikor a Telex két menekült történetét éppen azért mutatta be, hogy az átpolitizált téma hús-vér valóságként jelenhessen meg a hírfogyasztók számára. Egy menekülteket segítő ismerősöm mégis kétségbeesett, mert a nyilvánosságba kerülés által pártfogoltjai sorsa kérdésessé vált. Ahogy azonnal leállította a kormány a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület támogatását is, amint a Heti Válasz beszámolt arról, hogy a kormányzat propagandája ellenére maga is segíti a menekülteket.

Az állításaimhoz cikkeket keresve botlottam bele én is abba a történetbe, amikor a Független Diákparlament szóvivőjét, Kálló Dánielt próbálta megalázni – sikertelenül – az Echo TV-n Velkovics Vilmos. Az ő bűne az volt, hogy szervezete követeléseket mert megfogalmazni a kormánnyal szemben. Velkovicsot azóta kinevezték az áthangszerelt színművészeti egyetem tanárának. Az viszont a közvetlen közelmúlt, és eleven lehet még emlékezetünkben, mit kaptak a direkt pártpolitikát kizáró színműs diákok azért, mert vissza akarták kapni egyetemüket.

Ahogy írom az egyik történetet, jutnak eszembe újabbak és újabbak, pedig a pártpolitikai tisztségért megküzdőket szóba sem hoztam! Márki-Zay Pétert annak idején azonnal elbocsátották állásából, amint kiderült, ringbe száll az időközi hódmezővásárhelyi polgármester-választáson. De az is beszédes, hogy sok ilyen történet nem jut eszembe, ugyanis kevés az utcáról beeső politikus. Ahhoz viszont minden kampány tökéletes példa, hogy mibe kezd a hatalom gépezete, ha megjelenik egy új karakter a színen. A politikába lépéstől riaszt el az is, amikor a polgárok azt látják, a hatalom kritikusaival mit művel a hatalom. Ahogy Vona Gábort mondvacsináltan meghurcolta a propaganda, azt még Bayer Zsoltnak is sok volt, a Jobbik volt elnöke pedig ugyan sorra nyeri a pereket, de a lelki károk megtéríthetetlenek, és a politikai pillanatot sem lehet már visszahozni.

Az orbáni kétharmad önmagát szolgáló hatalmi gépezetté alakult át, hadrendbe állítva az államot is. A politikába lépés költségeit azonban nem csak a hatalom tudja fokozni, bár nyilvánvalóan a tétet mindig ő emeli. Az ellenzék maga is rettegve őrizgetheti egyre szűkülő pozícióit, és reagálhat érzékenyen minden új hangra. A politikába lépés lelki költségeit a demokratikus kultúra általánosságban határozza meg. A kiadásnak azonban bevételi oldala is van. A Fideszt és propagandáját kívülről nem fogjuk emberségesebbé csillapítani, más módon azonban alakíthatunk az egyenleten. Megemelhetjük a politikai porondra lépés „bevételi oldalát”, azt, ahogy megbecsüljük kockázatot vállaló közéleti szereplőinket, és kiállunk honfitársainkért, ha méltatlan támadás éri őket.

Közeleg az országgyűlési választási kampány, és már indulnak is az előválasztási kampányok. Ne csak pártpolitikai szemmel nézzük a csatározásokat. Merjünk majd szót emelni azokért is, akik pártszimpátiát tekintve távol állnak tőlünk, ha igaztalan támadásoknak lesznek kitéve, és tudjunk rászólni a sajátjainkra is, ha nemtelen eszközöket választanának.