(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A magyar-kínai kapcsolatok évtizedek óta hagyományosan jónak mondhatóak, és az is régóta ismert tény, hogy Közép-Európában Magyarország Kína fontos partnerének számít. Ám mindez eddig soha sem fenyegette Budapest euroatlanti kapcsolatait. Kína erősödésével, valamint Orbán autoriter rezsimépítésével azonban ez a pillanat is eljött.
Talán a kelet-európai rendszerváltások idejére tehetjük a magyar-kínai kapcsolatok legújabb és emellett minden bizonnyal leggyümölcsözőbb korszakának kezdetét. A ’80-as évek végén és ’90-es évek elején jelentek meg Magyarországon azok a kínai kereskedők, akik lerakták a népes budapesti kínai kolónia alapjait, valamint helyismeretük és anyaországukkal való kapcsolataik nagy szerepet játszottak abban, hogy Magyarország Kína számára fontos partnerré váljon a térségben. A 2000-es évekre ez a kapcsolat már olyan, a szélesebb nyilvánosság számára is jól látható eredményeket hozott, mint például a budapesti magyar-kínai két tannyelvű iskola megszületése.
A változás egyik oka mindenképpen összefügg a kínai külpolitika változásaival. Felismerve gazdasági és politikai erejét, Kína egyre aktívabb alakítója kíván lenni a világpolitikának és egyre nagyobb szerepet kér magának a nemzetközi színtéren. Mindezt persze - még ha a módszerekkel sokszor nem is tudunk egyetérteni - nem róhatjuk fel Pekingnek, hiszen minden ország saját érdekeit követi. Partnerei pedig mindezt tudva és átlátva kell, hogy olyan külpolitikát folytassanak, amely a saját érdekeiknek is megfelel és mindkét fél számára előnyös.
Éppen ezért válik egyre aggasztóbbá az a folyamat, amelyet az Orbán-kormány háza táján látunk. Ez pedig egy meglehetősen egyoldalú, és már nem csak gazdasági és kulturális, de politikai síkon is megjelenő kínai függés kiépítése, amely példátlan az Európai Uniós tagállamok között, és amely óriási veszélyeket hordoz magában nem csak Magyarország, de az EU szempontjából is.
Az első nagyobb visszhangot kiváltó eset a Budapest-Belgrád vasútvonal beruházásának terve volt, amely kínai hitelből, kínai technikával, és döntően kínai vállalkozások közreműködésével valósulna meg, hosszú évekre titkosított feltételek mellett. Minden tanulmány azt mutatja, hogy a magyar félnek valójában semmiféle haszna nem lesz a beruházásból. Annál inkább Kínának. Ezt követte Orbán és kormánya egyre gyakoribb és egyre barátibb hangvételű kiállása Peking mellett politikai kérdésekben is. Beszédes az a tény is, ahogyan az Orbán-rendszer, miután az amerikai alapítású Közép-európai Egyetemet adminisztratív eszközökkel kiüldözte Magyarországról, politikai vádakkal is bőven illetve a nemzetközileg is elismert intézményt, most azon dolgozik, hogy a kínai Fudan Egyetem óriási kedvezmények mellett kampuszt létesítsen Budapesten. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy miközben Orbán az EU jogállamisággal kapcsolatos elvárásai miatt az utóbbi időben sorra mond le az EU-s pénzügyi segítségről, keleti (jó eséllyel kínai) forrásból vesz fel hiteleket a járvány okozta válsághelyzet kezelésére. Hasonlóan árulkodó jel volt a kínai Sinopharm vakcinák bevezetése, és az azok melletti kormányzati kampány annak dacára is, hogy a kínai vakcina nem rendelkezett (és most sem rendelkezik) az Európai Gyógyszerügynökség jóváhagyásával. Az pedig már szinte közhelyszámba megy Európában, hogy az orbáni diplomácia sorra akasztja meg az Európai Unió közös kiállásait, ha azok Peking számára kellemetlenséget okoznának. A legutóbbi hírek szerint a minap Orbán egyenesen két uniós tárgyalás szünetében hívta fel Hszi Csin-ping kínai elnököt „konzultáció” céljából, mielőtt az EU-ban egyedüliként a magyar kormány megvétózta volna Kína elítélését a hongkongi demokrácia felszámolása miatt.
De vajon mi lehet Orbán haszna a kínai kapcsolatból, amelyben ő soha sem válhat egyenlő féllé? Nos, a válasz egyszerű: a hatalom. Míg az Európai Unió ha lassan is, de egyre határozottabban reagál arra, hogy Orbán rendszere velejéig korrupt és antidemokratikus, Kína nem támaszt feltételeket. Orbán számára pedig, miután minden európai szövetségesét végleg elveszítette, jelenleg egy reális forgatókönyvnek tűnik, hogy Európa után Kína felé fordul, hogy Peking védelme alatt folytathassa kormányzását.
Csakhogy Európa közepén, és az Európai Unióban ez nem pusztán egy közepes ország elhibázott külpolitikája, hanem egy egyre jobban látható és érezhető fenyegetés Európára nézve. Pekingnek nem érdeke, hogy az EU egy egységes és erős közösség legyen. A bomlasztásra pedig kiválóan alkalmasak az olyan politikusok, mint Orbán. Hogy hogyan, azt az EU-s külpolitika „széttrollkodásában” már megmutatták, ám tartok tőle, hogy mindez még csak a kezdet. Orbán számára már nincsen erkölcsi határ annak tekintetében, hogy hatalmát minden áron megpróbálja fenntartani, különösen akkor, amikor az ellenzéki egység létrejötte által minden eddiginél nagyobb esélye van a 2022-es választások elveszítésére.
A magyar emberek továbbra is bíznak Európában. Kérdés, hogy Európa mit tesz a kínai befolyás, és az olyan, Peking ügynökeiként eljáró politikusokkal szemben, mint Orbán?
Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.