Áldozataink

Áldozataink

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Van-e értelme a mártíromságnak? Jobbá válik-e a világ azáltal, hogy egy alapvető emberi ösztönt, saját életünk védelmét saját meggyőződésünk háttérbe szorítja?

Számtalan alkalommal feltesszük magunknak a kérdést: ha ezt vagy azt teszem, attól jobb lesz nekem? Vagy jobb lesz-e az én közösségemnek?

Október 6-án, amikor a tizenhárom aradi vértanúra, valamint a Pesten kivégzett miniszterelnökre emlékezünk, próbáljuk magunkat beleélni az ő helyzetükbe! Különböző nemzetiségű katonatisztekről beszélünk, akik ennek ellenére magyarnak vallották magukat. Az 1848-as polgári forradalom során jött létre a mai értelemben vett magyar „nemzet” kifejezés, a „natio” felváltotta az addig származási alapon érvényesülő „gens” fogalmát. Ez azonban a polgárosodásnak csak egy szelete, a valódi polgári értékek ennél jóval többet jelentenek. Gondoljunk például a sajtószabadságra, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságára, általános és titkos választójogra, a vállalkozás szabadságára stb. És ne feledkezzünk meg arról sem, a közvagyon és magánvagyon is ekkortól különül el, az arisztokrácia már nem költhette a beszedett közterheket saját luxusának kielégítésére kénye-kedve szerint!

{block:block_content:83f6f420-ec81-488d-9ade-46fde05c55af}

Amikor kihirdették Haynau ítéletét, aki a forradalomért és szabadságharcért

elégtételt vett erkölcsi, politikai és jogi értelemben is,

mi járhatott az aradi tizenhármak fejében? Azt tudták, hogy a szabadságharc elbukott, a forradalom nyomán elfogadott és szentesített törvényeknek, melyek egy polgári társadalom alapjait teremtették meg, annyi. Persze mi, az utókor, azt is tudjuk, hogy

ez a történet nem a világosi mezőn és nem is az aradi vesztőhelyen ért véget, hanem az 1867-es kiegyezéshez vezetett,

mellyel egy polgárosodó európai középhatalom és benne egy dinamikusan fejlődő Magyarország keletkezett.

Amikor Haynaut megkergették Londonban

1849 október 6-án mártírhalált haltak a magyarságért küzdő hősök. Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, ugyanakkor került sor Fekete Imre gerillaszázadosra, Pécsett pedig Vertike Gábor és Szilva János állt a kivégzőosztag elé. De az igazi vérpad Aradon volt, ahol a hajnali órákban az aradi várból kivégezték a szabadságharc nagy tábornokait, akik hiába is vártak volna kegyelmet a császártól.

De ők maguk vajon sejtették ezt a jövőt? Vajon tizennyolc évvel korábban, 1849. október 6-án hajnalban a kivégzőosztag előtt vagy a bitó alatt állva gondolták-e a magyar nemzet vértanúi, hogy haláluk – egy tökéletesen ide illő klisét hozva – nem lesz hiábavaló? A történetírás feljegyezte az aradi tizenhármak utolsó mondatait, ezek között fellelhetőek azok a gondolatok, melyek arra utalnak, sejtették, a küzdelmüknek, áldozatuknak később érik be a gyümölcse.

Álljon itt például Schweidel József utolsó gondolata:

A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernő ugyancsak nem a holnapra, sokkal inkább a holnaputánra gondolt, mikor ezt mondta:

Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük!

Vagy a talán leginkább megindító gondolat, mely Lázár Vilmos szájából hangzott el:

Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Igen, e gondolatokat összevetve az utána történtekkel talán kijelenthető, a nemzet aradi hősei ha nem is tudták biztosan, de szívük mélyén valahol érezték, azok a szabad polgári gondolatok, melyekért életüket áldozzák, előbb-utóbb valósággá fognak válni. Ezért – Damjanich utolsó szavaival –

legyőzték a halált, mert bármikor készek voltak elviselni azt.

Hogy az aradi vértanúk halála melyik magyarnak mit üzen, az személyenként változó. Számomra áldozatuk azt sugallja, lehet, hogy lemondásunk, áldozatunk pillanatnyi veszteség, de ha hiszünk igazunkban, akkor az érte vállalt küzdelem előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Amelyet, lehet, csak a következő generációk fognak élvezni. Megéri? Megéri!