Ha holnap kitörne a harmadik világháború – ezeket de jó lett volna megtenni! 5+1 cucc

változás
Fotó: unsplash.com

Immáron hosszú hetek óta kongatják a vészharangot, a feszültség pedig egyre nő a szomszédban, akik éppen Oroszországgal kerültek konfliktusba, amelyik azután olyannyira eszkalálódott, hogy lehet, holnap kitör a harmadik világháború. Noha ezt már jó néhányszor hallottuk az elmúlt évtizedben, nem árt, ha az ember néha számot vet önmagával, elmereng az álmairól, vágyairól, mert ki tudja, talán ha most nem tesszük meg, máskor már nem lesz rá alkalom.

(Figyelem! Totálisan szubjektív írás arról, ami személy szerint nekem fontos lenne még az életben. Akad közte olyan is, ami már most is lehetetlen, de vágyakozni azért szabad, nem?)

Meglesni a szelíd óriásokat testközelből

Mitől vagyunk olyan rettenetesen magabiztosak? Mire fel az a fene nagy arc? Nem mi voltunk itt előbb – mondják sokszor, elcsépeltnek is hat, de ettől még igaz. Minden a vízben szabadon úszó életmódot folytató, galléros-ostoros egysejtűekkel kezdődött, majd az idő hozta magával a fejlődést és a többi állatfaj kialakulását. Mi, emberek bizony csak „vendégek” vagyunk itt a Földön, még ha időközben megtanultunk egészen jól alkalmazkodni, akkor is. A viselkedéssel viszont már gondjaink vannak. Oly’ könnyedén vonzódunk márkákhoz, érzünk ragaszkodást bizonyos cégekhez, közben pedig kifosztjuk az anyatermészet erőforrásait, és olyan nagy bakanccsal tiporjuk a csodálatos élővilágot, amilyennel csak bírjuk. A megoldás, az egyetlen kulcs a megfelelő kultúra elsajátítása, amely egy közös nyelv lehetne köztünk és a természet között. Tudjuk – mondják most sokan – hagyjuk a moralizálást.

Hideg sarkvidéki tenger, jó partszakasz, Reykjavík, és nagyjából 74 euró: ennyire van szükségünk ahhoz, hogy egy bálnalesen részt vehessünk. Hatalmas álmom, hogy Izlandot a maga rideg, zord, mégis lenyűgöző valójában megcsodálhassam a világ legbámulatosabb teremtényeit, az akár 30 méteres és 180 ezer kilogrammos bálnákat. Felemelő pillanat lehet, amikor először látod, ahogyan a vízből felbukkan egy szelíd óriás, és micsoda kijózanító gesztus is egyben, ami azon nyomban porszem nagyságúvá nyomja össze az ember olykor hatalmasra duzzadó egóját.

Téglával kitámasztani az autó gázpedálját a Mojave-sivatagban

Igen, a legendás 66-os út is itt halad át. A Mojave-sivatag négy állam, Arizona, Kalifornia, Nevada és Utah területén fekszik. Nem hiszem, hogy az abszolút boldogságnak van biztos receptje, de számomra valami olyasmit jelentene a 124 ezer négyzetkilométernyi forróságban elveszni egy fekete, 1967-es Chevrolet Impalával. Tövig nyomni a gázt, miközben az autó motorjának zenéjét hallgatva egyfajta transzállapotban csak arra gondolsz, hogy a lehető leggyorsabban átszeld a következő mérföldet is. És a legjobb, hogy amikor megállsz egy kis időre, tábla híján fogalmad sincs, éppen merre vagy, hiszen előtted és mögötted is sivatag, ameddig csak a szem ellát.

Tibeti szerzetesek között figyelni a csendet

A koronavírus-járvány okán megtanultuk (vagyis nem igaz, már az oviban ezzel fárasztott az óvónő mindnyájunkat), hogy naponta többször is kezet mossunk, de vajon mi van a tudatunk megtisztításával? Divatos kifejezés mostanság a befelé figyelés. Nyilván meggyőződés kérdése, ki miben találja meg a „kapaszkodót”, ugyanakkor engem rendkívül vonz a buddhizmus, a tibeti szerzetesek világa. Jó volna elvonulni egy hónapra, meditálni, és totális fókuszban lenni. Érezni, ahogyan a semmi – vagy inkább a mindenség – átjár. Nézőpont kérdése. Csak hagyni, hogy lecsituljanak a gondolatok, vágyak, hadd szabaduljon a tudat a folyamatos ingerek körforgásából. Szavak nélkül megtapasztalni a csend erejét.

Egy falatnyi emberség

A háború pokla közepette a szétbombázott épületek romjainál kézbe fogni, majd továbbadni az utolsó falat ételt olyan valakinek, akit nem ismerek. Rengeteg olyan humanitárius katasztrófa sújtotta térség van a világban, ahol emberhez nem méltó körülmények között kénytelenek élni sokan. Aligha vannak szavak az ilyen helyeken tevékenykedő segélyszervezetek áldozatos munkájára, csak annyi biztos, hogy én is szeretnék segíteni.

Adyval egy fröccs mellett megbeszélni az életet

Nincs mit szépíteni, Ady Endre életműve számomra örök szerelem. Magyarország egyik legnagyobb prófétájának szelleme kitörölhetetlen nyomot hagyott a kultúránkban, és úgy en bloc a közgondolkodásban. Politikai újságíróként százhúsz évvel korábban megfogalmazott gondolatai, kritikái ma is érvényesek: ülnek. Ez elég sok mindent elmond hazánkról. Úgy tűnik, a magyar nép képtelen tanulni a múlt hibáiból és valamiért rendre jó ideig tűri, hogy az éppen aktuálisan a nyakára telepedő rablóbanda fosztogassa az országot, miközben nagy igyekezettel próbál kiradírozni a fejekből mindenféle valódi polgári mentalitást. Bármit megadnék, hogy a New York Kávéházban egy pohár bor mellett beszélgethessek Adyval életről, politikáról, hazaszeretetről.

+1: a pacalkészítés tudománya Németh Szilárddal

Sokan vágynak arra, hogy Jamie Oliver egyik példaképével, az idős olasz séffel, Gennaro Contaldoval találkozzanak. Nekem azonban egészen más jelentene felüdülést. Történetesen az, ha közösen főzhetnék a magyar gasztronómiai honvédelem egyik atyjával, Németh Szilárddal. Persze csak úgy, ha egy szó sem esne politikáról vagy fegyverekről... A sajátos kultúrmissziót folytató csepeli úriemberrel csak az igazán fontos dolgokról cserélnék eszmét, legfőképpen a pacalról. Mindenekelőtt leszögezem: nem szeretem ezt az ételt, de szeretném szeretni. Ehhez viszont egy olyan mentor segítségére lenne szükségem, mint a Szilárd. Egy életem, egy halálom: ez most egy nyilvános meghívás részére, hátha. Főzzünk pacalt!