Az előző év végének egyik legemlékezetesebb miniszterelnöki kifejezése volt a repülőrajt ígérete. Bár a kormányfő sportszerető ember hírében áll, itt valami fogalomzavarba kerülhetett (esetleg Rogán Antal rossz kommunikációs cetlit nyomott a kezébe), ugyanis A magyar nyelv értelmező szótárának definíciója szerint a repülőrajt
„a rajtnak az a módja, hogy a versenyzők a rajtvonal előtt, meghatározott távolságból indulnak el, s a rajtvonalon való áthaladás (és az időmérés megkezdésének) pillanatában már teljes lendületben vannak”.
A miniszterelnök és kormánya évről évre markáns 4 százalék körüli gazdasági növekedést ígér, ám ebből 2003-ban egy 0,7 százalékos recesszió lett, és tavaly is mindössze egy halvány, 0,8 százalékos növekedést sikerült kiizzadni.
Az idei évire Orbán Viktor Kötcsén békeköltségvetést hirdetett, aminek célja az volt, hogy „a 2025-ös évben feltoljuk a gazdasági növekedést a 3-5 százalékos sávba”, ennek megfelelően a büdzsét 3,4 százalékos GDP-növekedéssel tervezték meg. Ám ezt a jóslatot már az első negyedév után 2,5 százalékos várakozásra csökkentettek, és a második negyedévi adatok ismeretében már Nagy Márton is belátja, itt megint csak egy – a miniszterelnök korábbi kifejezésével – „pozitív nulla” körüli eredményt sikerül elérni, már Orbán Viktor egyik kedvenc minisztere, a gazdasági tárca vezetője is csak 1 százalékos bővülést vár.
Ami keserédes vicc, hogy ez gyakorlatilag megfelel a repülőrajt fogalmának. A magyar gazdaság tavaly is mindössze 0,8 százalékos pluszon „pörgött”, és ez, a repülőrajt már idézett meghatározásában szereplő „teljes lendület” tart ki idén is.
Kész, ennyit tud a magyar vezetés.
A gond az, hogy miközben a versenytársak repülőrajtja egy indycaros versenynek megfelelő sebességet ér el, a mi repülőrajtunk egy pályakerékpárénak felel meg.
Remek kérdés, miben is bízott az Orbán-kormány. Azt már a tavalyi év végén is lehetett tudni, ugyanis az MNB Inflációs jelentésében feketén-fehéren szerepelt, hogy a három hazai gigaberuházás (a BYD, a BMW és a CATL) legjobb esetben is csak az év végén indítja be a termelést, tehát hozzájárulása az idei növekedéshez gyakorlatilag nulla lesz. A beruházások a magas kamatszint miatt elmaradnak, hiszen ki akarna ilyen kamatteherrel fejlesztési hitelt felvenni? Az ipar köhécsel (az agyonistenített akkugyárak kimondottan tüdőbajosak), az építőipar, melytől a megváltást várta Orbán Viktor és kormánya a rendkívüli intézkedések (nyugdíjpénzek idei felszabadítása, a SZÉP Kártyán levő összegek lakáscélra történő felhasználása) ellenére sem lőtt ki, gyakorlatilag a tavalyi szinten stagnál.
És szegény embert az ág is húzza: a tavalyi évhez hasonlóan az idei évet is az aszály jellemezte, tehát a mezőgazdaság sem segítette a gazdasági növekedést.
Persze ha a kormányzat a jó időjárásra alapozza a GDP-bővülést, az olyan, mintha ruletten mindent a pirosra tenne. Fekete jött ki…
A nemzetközi környezet sem kedvező, de ezt is előre lehetett volna látni. Donald Trump nemhogy huszonnégy óra, de huszonnégy (sőt, már több) hét alatt sem volt képes békét teremteni, sőt még egy világméretű, többfrontos vámháborút is a nyakunkba zúdított. Ez fékezi a nemzetközi kereskedelmet, tehát a magyar export sem úgy teljesít, mint ahogy azt várnák a Karmelitában.
Vajon a magát fontos világpolitikai tényezőnek gondoló (és bemutató) magyar kormányfő felemelte a telefont azzal, hogy „hé, Donald, nem ebben egyeztünk meg Mar-a-Lagóban!”?
Ami pozitívum, hogy a lakossági fogyasztás a gigainfláció visszaesése után végre-valahára helyreállt, a 3-5 százalékos bővülés, illetve termelési oldalról a szolgáltatások felfutása gyakorlatilag az egyetlen olyan tényező, ami miatt nincs durva visszaesés.
A legnagyobb baj az, hogy
a stagnálás ellenére Orbán Viktor választási osztogatásba kezdett.
Az adókedvezmények bevételkiesést jelentenek a költségvetésnek, a kedvezményes lakáshitel kamata és a piaci kamat közti különbözetet szintén az adófizetőknek közösen kell kifizetniük, jön a közszférának szánt, fejenként évi 1 milliós lakástámogatás, ehhez azonban nem társul növekedésből származó plusz bevétel. A közelmúltban kibocsátott gigantikus méretű, 4 milliárd dollárnyi kötvény (1400 milliárd forint, ami az éves magyar GDP 1,7 százalékát teszi ki), amit az Államadósság-kezelő Központ közleménye szerint „általános finanszírozási célokra” (értsd: a költségvetési lyukak tömködésére) fogunk felhasználni, újabb 5, 10, illetve 30 évre adósította el még gyermekeinket is.
Kádár János belebukott ebbe a hitelből osztogatásba. Vajon mi lesz a sorsa Orbán Viktornak?