Népzene. Népzene(i gyökerű) a blues is. A népzenéknek pedig van valami közös magvuk; ha nem is a dallamok vagy ritmusok hasonlóak, és még a szöveg is különböző nyelveken szól, valami mindben hasonló. A szavaknál még inkább az általuk (de nyilván: nem csak általuk) közvetített érzések és az érzések kollektivitása, együtt-elmondása és -elmondhatósága. Talán ez a népzenék közös jegye.
Hogyan tudja akkor ezt valaki mégis egy személyben előadni egy színpadon? Leszámítva persze a vele (alá?) játszó zenekart, hiszen a középpontban mégis csak ő van, már csak azért is, mert ő a fő műsorszám, és mert ő énekel. Pedig a zenésztársai is vér-vér-vérprofik. Erről így együtt elmondhatjuk: nem sok minden állhatna távolabb a népzene eredeti előfordulási kontextusától. Ugyanakkor, ha ennyire kollektív emberi érzésekről szól a népzene (és megkockáztatom: minden zene), miért ne állhatna pont olyan közel egy kvázi-egyszemélyes koncerthez, mint amilyen távolinak tűnik elsőre?
Ian Siegalnek sikerült megtöltenie a Muzikum minden egyes köbmilliméterét a blues minden örömével és fájdalmával, és ha nem is a zene eredeti közegét hívta koncertjén keresztül a színpadra (ami lehetetlen is lenne), a mélyen megérintő egyetemességét mindenképpen. Ezért, gondolja a laikus zenekedvelő, valóban a legnagyobbak között kell emlegetnünk.
Az akcentussal (ami ilyen helyzetben mindig nagyon szerethető) kimondott „Jó estét!” után – amelyre a közönség, mint minden ilyen esetben, bővérű tapssal válaszol – Mr. Siegal elszáll, nem látjuk többet. „Ránéz” persze a közönségre, arccal folyton a kedvéért idesereglettek felé fordul, és tekintetének beesési szögéből kétségkívül arra következtethetünk, hogy minket néz, de mégsem néz minket, valójában nem néz... semmit. Amit néz, azt mi nem látjuk. Mi az eredményt látjuk. Amit néz, az belül van, legbelül, mi azt látjuk, amit onnan kihoz, kiénekel, kigitároz a felszínre, a hangokba, a szavakba, és ezeken keresztül tulajdonképpen mi, a közönség is elkezdjük saját magunkban meglátni ezeket az érzéseket. A szem a lélek tükre? Na és az auditív művészet esetében? Nyilván: a zene. Ha le lehetne írni, ha le lehetne rajzolni, ha meg lehetne fogni az atmoszférát, amit teremt Ian Siegal, amelyben ott lebeg az összes, zsigereit szorongató hangulatfoszlánya, emléke... akkor sem lehetne. Ez a fantasztikus a zenében. Az élő zenében még inkább.
Ian nem-tüntetőleg nem néz ránk, senkire, még a zenésztársaira is csak ritkán; valójában nem tud máshova nézni, nem tudja nézni a 3D-s világot, csak a végtelen D-set most, az ajkaival is gitározik, énekelve gitározik, gitározva énekel, de nem egymás mellett végzi ezt a két tevékenységet; mintha ez a két tevékenység egyáltalán nem válna el benne egymástól, sőt, tőle sem, és énekel, és gitározik, és fizikai nézés nélkül lát, és aztán elénekli, elgitározza, amit lát, zavarba ejtően, nagyon zavarba ejtően, mert a blues zavarba ejtő és szexuálisan a végtelenségig túlfűtött, és ettől mindenki zavarba jön, anélkül, hogy tudna róla.
Zavarba hozza az első sorban álldogáló-táncikáló lányt, aki legalább annyira zavarban van, mint amennyire kólát iszik, és még jobban zavarba jönne, ha látná, hogy épp rá nézek, amikor ezeket a sorokat írom, és még ennél is jobban zavarba jönne, ha tudná, hogy tudom: ő nem úgy van zavarban, mint Natalie Portman a Fekete hattyúban a gonosz szerep eljátszására képessé válása előtt, nem, ő úgy van zavarban, hogy nagyon is határozott elképzelései vannak a dögösségről, és amikor kiderülne, hogy én ezt mind tudom, többé létjogosultságát veszítené a zavara, és eldobná a kólát és egy combosat kortyolna valami viszkibe.
De nem néz rám, csak Ian-re néz; csak rá néznek a középkorú hölgyek is, akik hirtelen tinilánnyá változnak, anélkül, hogy észrevennék, anélkül, hogy jelentősége lenne az évek számának vagy a ruhaméretek egyre feljebb kúszásának, Ian, feneketlen kéjjel valósággal pettingel a gitárjával, és ettől még a nagyi (!!!) is zavarba jön, egy francokat jön zavarba, esküszöm, mindjárt eldobja a járókeretet; tele szájjal, a szíve legmélyéből, élete legönfeledtebb pillanatait átélve nevet a „motherfucker” elhangzásán, az öreg bácsi meg csak támasztja a radiátort, és olyan bájos nyitottsággal, elragadó kíváncsisággal szemléli a koncertet, amelyet a négyeshatoson soha nem látnánk tőle, de távol van már a négyeshatos, a körút, a Muzikum a posztmodern hippifiúk és -lányok számára is, akik csukott szemmel fordulnak Ian felé, mint az életszeretettől túlcsorduló napraforgók.
Ezen a koncerten nincs rosszkedv. Ezen a koncerten a fájdalom is gyönyörű és gyönyörködtető; a fájdalom a felcsendülő I'd rather go blind című balladában, amelyben Ian ezerszer is elénekli, hogy inkább megvakulna, mint hogy lássa a szerelmét, ahogy elhagyja őt. De nem énekli kétszer ugyanúgy ugyanazokat a szavakat; amikor a „lírai énje” rájön, mit is mond valójában, és rájön, hogy valóban nem csak mondja, hanem tényleg képes lenne a vakságot választani, amikor rászakad ennek a súlya, a tudatra ébredését megtámogatja a gitár belépése, amely aztán egy teljes őrületbe torkollik, amelyben bizonyosságban tobzódó kinyilatkoztatásán keresztül már a közönségnek is teljesen világossá válik: képes lenne a szeme világát áldozni a szerelméért. Súlyos. Súlyos felismerés. Súlyos érzés. És a szemünk előtt nyílik, bontakozik ki, robban fel és ég el belső hőjétől.
Ezen az üvegszámra elfogyasztott bor sem tud változtatni; a kívülről bevitt vegyületek sehol nincsenek ahhoz az energiához képest, amelyet Ian Siegal magában megmozgat; se egy hamis hang, se egy kicsit-melléfogott bund, se egy ezredmásodpercet siető vagy késő pengetés.
Ilyen a jó blues. Ilyen a jó zene. Ilyen egy jó koncert.