Carmina Burana. Azaz burai énekek. A 13. századi latin és alnémet szövegű versgyűjtemény-kódexet a bajorországi Bura Sancti Benedicti kolostorban találták meg 1803-ban, s a helység alapján nevezték el Carmina Buranának. A versek mellé néhol kották és ábrák is tartoztak. Ezek a kották még nem a mai rendszerben íródtak, például csak a hangmagasságokat jelölik – azt sem a ma megszokott, egyezményes módon – a ritmust nem. Ennélfogva azt, hogy annak idején pontosan hogyan énekelték a dallamot, az idő homálya takarja előlünk. De a szöveget ismerve és olvasva, mondhatjuk, Carl Orff, a XX. századi német zeneszerző, akinek jóvoltából széles körben ismert a szóban forgó mű, kitűnő, finom, mélyreható érzékkel találta meg az ének belső tartalmát, mondanivalóját. És ezzel, még az is lehet, jobb zenemű keletkezett, mintha kötöttebb formájú lett volna a feldolgozott alapanyag. Mert így ez a mű a száraz adatokkal való megterheltség nyomát sem hordozza, hanem őszintén, a mindenkori emberi lélek mélyéről csendülnek és zúgnak fel hangjai.
Ez a mű egy mindannyiunkat érintő élményről, a kegyetlen sors játékáról szól. A ránk mért terhekről és egy olyan hozzáállásról, amely „meztelen hátát tartja a sors játékainak”, mely nem fél, nem menekül, hanem felveszi keresztjét és kitart a végsőkig.
Milyen megfoghatatlan ez az egész hömpölygő élet. Ahogy a középkori ábrázolásokon látjuk: a „rota mundi”, a világ nagy kereke, ami folyton forog, egyszer koronával hízeleg a halandó embernek, másszor a kegyetlen igazság játékával gyűri maga alá. A latin eredetű tortúra szó, amely ma kínzást, gyötrést jelent, a csavarni (torquere) szóból ered, ami nekünk a csavarás (torsio) kifejezésből is ismerős lehet. Ez egy olyan forgatás, forgás, amely gyötrelmekkel jár, ami érezhetően erőszakos. Ezért „csavarodik”. Mintha nem akarná. És éppen egy ilyen tulajdonsága a világnak, az emberi életnek. Hogy az egyéni akaratunk mindig szembe és szembehelyezkedik a sors akaratával. Amiből aztán persze borzasztó fájdalmak, kínok, gyötrelmek származnak számunkra. Nem gondolom viszont, hogy ezt megfontolván azt kellene leszögeznünk – mint valamiféle álbuddhista vagy áltaoista –, hogy mindent hagyni kell a saját medrében folyni. Hiszen a világnak nincsen az embertől független „saját medre”. Ugyanis józan ésszel belátható, az embernek szabad akarata van. Innentől kezdve már ráhatása van arra a bizonyos mederre. Már csak egyetlen kiejtett szóval is mekkora változtatásokra vagyunk képesek! És éppen ugyanígy a hallgatással is… És fontos észben tartani, hogy az is ugyanolyan súlyú cselekvés, és az isugyanolyan komoly döntés, határozott állásfoglalás – még ha elsőre nem is tűnik annak –, ha nem cselekszem. Óhatatlanul, akarva-akaratlan, de megszülettünk erre a földre, élünk, lélegzünk, beszélünk (tisztelet a kivételnek), cselekszünk, döntéseket hozunk… stb. Ezért hát ahelyett, hogy – ahogy Kierkegaard írja „már születésünk órájában ürügyet keresnénk arra, hogy kilépjünk belőle, mondván, elfelejtettünk valamit” – a kerék peremének folyton változó részére kisodródva kapaszkodnánk a „jólétet” és talmi „boldogságot” jelentő korona után (ahogy a mellékelt képeken a bal oldali, feltörekvő figura), jobban tennénk talán, ha megpróbálnánk átérezni és felvenni azt a megemelkedett, hősi attitűdöt, ami a Carmina Burana énekéből sugárzik, ami „meztelen hátát a sors játékának odatartja”.
Mindenkinek ajánlom hát jelen éneket, akiben harcos, állhatatos szív dobog, kiemelten a harmadik versszakban – anélkül hogy túlmagyarázással csökkenteném drámai hatását – megjelenő valódi katarzist: „Mindenki pengesse húrját, és zúgjon most velem!”
Egyféle (saját) fordításban a sorok jelentését is közreadom – végtelenül széles a skála a szöveg értelmezésének tekintetében, ezért ez csupán egyetlen megoldása a fordításnak, így aztán bőven fellelhetünk ettől többé-kevésbé eltérő módon értelmező fordításokat is:
Ó, Sors!
Mint a hold
folyton változol.
Egyszer felemelkedsz,
majd lehanyatlasz.
A gyűlöletes élet
hol megkeményít,
hol hízeleg.
A lélek játéka
a csatákat,
a nyomort,
a hatalmat
mind felolvasztja, mint a jeget.
Végzet, te rettenetes,
te üres,
te hömpölygő kerék!
Balsors,
hamis boldogság,
mindig szertefoszló,
elhomályosult
és elrejtett,
éppúgy kínzol engem is!
Most a te átkozott játékodra
hátam meztelen
tartom oda!
A boldog
és dicső sors
most épp ellenemre van,
fellelkesül,
majd elcsügged
a szolgálatban.
Most, ez órában
lankadás nélkül
verje szívetek az ütemet,
mert a sors által
most teríttetik le az erős!
Mindenki zúgjon velem!