A valóságban számtalan olyan helyzet adódik, amikor egy vállalat létszámleépítésre vagy költségvetési megszorításra kényszerül. Ilyenkor a fix bérköltségek csökkentése érdekében munkakörök szűnnek meg, ám ez ritkán jelenti azt, hogy a szakértelemre egyáltalán nincs többé szükség. Hónapokkal később előkerülhet egy specifikus projekt, egy rendszerfrissítés, egy hirtelen felmerülő tanácsadói feladat vagy egy szezonális kampány, amelyhez a cégnek külső segítségre van szüksége.
Kézenfekvő és gazdaságilag racionális döntés, hogy a vezetés ahhoz a szakemberhez fordul, aki már bizonyított: ismeri a rendszereket, a vállalati kultúrát és a munkafolyamatokat, így azonnal, betanítási idő nélkül képes értéket teremteni. Egy ilyen szituációban a megbízó nem akar és nem is tud teljes vagy részmunkaidős állást ajánlani pár hetes vagy eseti munkákra – kizárólag a számlázás jöhet szóba. A tervezet azonban ezt a tiszta, mindkét fél számára előnyös üzleti együttműködést csuklóból illegálisnak vagy bújtatott foglalkoztatásnak bélyegzi.
A 24 hónapos merev szabály ahelyett, hogy védené az egykori munkavállalót, valójában versenyhátrányba hozza. Egy elbocsátott szakember számára a vállalkozói lét kezdetén a legértékesebb tőke a meglévő kapcsolati háló. Ha a volt munkahelye szeretne neki legálisan, piaci áron eseti megbízásokat adni – miközben a szakember már más ügyfeleknek is dolgozik –, az állam közbelép, és két évig megtiltja a legegyszerűbb adózási forma választását. Ezzel az abszurd szabállyal a jogalkotó nem a visszaéléseket szűri ki, hanem a munkájukat elvesztő, talpra állni próbáló szabadúszókat fosztja meg a legkézenfekvőbb megbízásaik egy részétől.