Ki ne ismerné Csontváryt? A taorminai görög színház romjairól készült titokzatos tájképét és a magáért beszélő magányos cédrust? De van egy képe, amely ritkábban kerül említésre. A Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Ez a kép valóban földöntúli hangulatokat közvetít a szemlélő számára, címéhez méltón (mert a zarándoklat igenis a földöntúliság jegyében áll, még ha az El Caminot már ateista materialisták körében is divattá vált mintegy „legyalogolni”). Ezt a képet 1907-ben, a libanoni hegyekben tett utazásából hazatérve festette Csontváry, a Magányos cédrussal egyetemben. Az előtérben a még lovukon ülő zarándokok, háttérben a napfénytől rózsaszínre festett hegyek. A fehér ruhás, táncoló alakok pedig mint angyalok járják körbe örömtáncukkal a föléjük magasodó cédrust. Valami efféle lehetett az első fa születése. Amikor a Teremtő gondos megfontolások után az emberi világnak adta, a földön tevékenykedő angyalok körülujjongták, mert ők is „láták, hogy jó”. „Milyen hatalmas! Milyen rendületlen! Milyen gyönyörűen szólnak a levelei, amikor a szél játszik rajta!” Az emberek pedig zarándoklatra indultak, hogy megnézzék őt, a fát. És a fa csak nőtt és nőtt, egyenesen az ég felé, örök emlékeztetőként Teremtőjére, rendületlenül hirdetve az embereknek, hogy mindig az ég felé törekedjenek. „Sursum vivere!” Felfelé élni! Így, boldog muzsikával teljes légkörben táncolta körül a világ a fát. Az első fa pedig csak állt, letekintett az földi ünnepélyre és fel az égi kegyelemre, és boldogan töltötte be isteni hivatását.
De ez a muzsikaszó nem hallgatott el ma sem. Ma is minden fa hordozza magában az „első” fát. A fa ideáját (Platón után szabadon). Valójában minden fa körül táncolnak ma is az angyalok, muzsikálnak és énekelnek örömükben, és minden fa csendes rendületlenséggel növekszik az ég felé, mit sem törődve a világgal, és egyre csak hirdeti büszkén: „Sursum vivere! Éljetek felfele!”