A következő hetekben újra napirendre kerül az Európai Parlament Külügyi Bizottságában a két, egymással régóta háborúzó kaukázusi ország, Azerbajdzsán és Örményország ügye. De vajon a múltkori fiaskó után sikerül Európának valódi tényezővé válnia a saját határvidékén zajló villongásban?
Azerbajdzsán 2020-as hadjárata saját területének visszafoglalása céljából kiütéses győzelemmel zárult: a Hegyi-Karabahban működő örmény szakadár kváziállam a tartomány felét, valamint az azon kívül ellenőrzése alatt tartott terület teljes egészét elveszítette. Akkoriban sokan kritizáltuk az Európai Uniót, amiért képtelen volt arra, hogy a konfliktus során hatalmi tényezőként lépjen fel, és a békét végül Moszkva kényszerítette rá a felekre, mégpedig a saját szája íze szerint.
Azóta az örmény és az azeri fél közötti erőviszonyok csak még kiegyenlítetlenebbé váltak. A háborúban egyébként is meggyengült, szinte minden szomszédjával feszült viszonyban lévő Örményországban politikai nyugtalanság ütötte fel a fejét, az ország hagyományos támogatójának számító Oroszország pedig egyre kevésbé akarja és tudja támogatni Jerevánt. Az akarat hiánya leginkább a nyugat felé tapogatózó Nikol Pasinján elnök politikai irányvonalában, a tudás hiánya pedig abban keresendő, hogy Moszkva minden energiáját leköti az ukrajnai háború nyomán kialakult helyzet.
Mindeközben Azerbajdzsán területe jelentős részét visszaszerezte, ráadásul az oroszok visszaszorulása minden téren Bakut segíti. Katonailag azért, mert Oroszország egyre kevésbé figyel a Kaukázusra, gazdaságilag és politikailag pedig azért, mert az azeri gáz és olaj egyre inkább az orosz energiaforrások alternatívájaként jelenik meg az európai politikában.
Kétségtelen, hogy az energiaforrások diverzifikációja a jelen állapotban mindennél fontosabb Európa számára, és ebben Azerbajdzsán kiemelt partner. Ám úgy gondolom, hogy nem szabad elkövetnünk ismét azt a hibát, hogy a gazdasági mellé nem tudunk politikai erőt is felsorakoztatni. Az Azerbajdzsánnal kötendő megállapodások pedig eszközként szolgálhatnak arra, hogy befolyásoljuk a térség helyzetét.
Nem vagyok naiv, és nem várom azt, hogy Azerbajdzsán egyszeriben európai mintaállammá válik. Ám az igenis jogos elvárás, hogy ne alkalmazzunk kettős mércét: ha Moszkva nem lehet partner, mert nem tartja tiszteletben a legalapvetőbb nemzetközi normákat, és emberi jogokat, akkor követeljük meg ugyanezt Bakutól is. Azerbajdzsánnak ugyanis bőven van mit tennie, mind a politikai szabadságjogok garantálása, mind pedig a nemrég visszafoglalt területen élő örmény kisebbség kollektív jogainak garantálása, és kulturális örökségének tiszteletben tartása terén.
Már csak azért is fontos mindezt megtennünk, hiszen bármennyire is nagyobb és erősebb, és jelentősebb Azerbajdzsán Örményországnál, erkölcsi kötelességünk perspektívát adni a keresztény országként kulturálisan mégis Európához kötődő Örményországnak. Nem utolsósorban pedig az európai politika hitelességi próbája is, hogy segít egy az orosz függésből éppen kiszabadulni próbáló államnak abban, hogy a nyugati orientációt választhassa.
A helyzet nem egyszerű, ugyanakkor itt az alkalom arra, hogy határozott, és következetes politikával végre Európa is meghatározó szereplővé váljon egy olyan térségben, ahol már évszázadok óta csak Törökország és az orosz birodalmak számára termett babér.
Az eredeti cikk ezen az oldalon olvasható.