(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az Európai Bizottság legfrissebb Oktatási és Képzési Figyelője ismét rávilágított a hazai oktatáspolitika által produkált néhány tragikus tényre. Villoghatunk ugyan a valóban csodálatraméltó teljesítményt elérő diákolimpikonjainkkal, de ez a versenyképesség és a nemzet jövőbeli sikerességének szempontjából csakis annyira mérvadó, mint Steinmetz Ádám képviselőtársam aranya a képernyőnézegetésben világbajnok, viszont sportolni nem nagyon hajlandó tömegek relációjában.
Minden európai és épeszű trendnek ellentmondó folyamatnak lehetünk tanúi, amikor azt látjuk, hogy a fiatal felnőttek körében csökken a diplomások amúgy sem túl magas aránya. Híven jelzi a sereghajtó-lét mellbevágó drámáját, hogy amíg a 30-34 éves korosztály körében Lengyelországban 46, addig nálunk csupán 30% a felsőfokú végzettséggel rendelkezők részaránya.
Az alapkompetenciák tekintetében szinte már fájó közhely, amikor arról lamentálunk, hogy a tizenötéves diákok egynegyede gyakorlatilag funkcionális analfabéta, ami jobb esetben talán még elegendő a gyártósori betanított munkához, de ha nem akarunk beleragadni az összeszerelőüzem-ország paradigmába, és figyelembe vesszük azt is, hogy a 21-ik századi változások (digitalizáció, automatizáció stb.) olyan szintű adaptivitást követelnek meg a munkavállalóktól, hogy az élethosszig tartó tanulás elemi követelményéhez alkalmazkodni képtelen embereknek esélye sem lesz a munkaerőpiacon, akkor talán jogos az aggodalom. Az ő tartós elhelyezkedésük később szinte lehetetlenné válik, hiszen sokak számára még az alapvetőbb, írásban adott utasítások értelmezése is komoly nehézségekbe ütközik.
Persze le lehet fordítani mindezt másként is. Az előbbi hiányosságok kőkeményen éreztetik negatív hatásaikat a GDP alakulásában. Most és majd évtizedek múltán is.
Miként az is, hogy a cigány fiatalok csaknem kétharmada mindenféle érdemleges végzettség nélkül, korai iskolaelhagyóként hagyja ott a közoktatás vagy a szakképzés világát.
Ezerszer elmondtuk, a cigányság integrációja roppant fontos nemzetstratégiai ügy, noha nyilvánvaló, hogy a cigány-magyar együttélés problémás kérdéseire nem az alapjaiban hazug, elhibázott és igaztalan „rendszerszintű rasszizmus” mantrája a válaszunk.
Liskó Ilona egy 2001-es felmérése szerint azoknak az intézményeknek a vezetői, ahol egyötöd feletti volt a cigány diákok aránya, majdnem 90 százalékban vélték úgy, hogy vannak speciális problémáik a roma tanulókkal. Leginkább a sok hiányzást, a gyenge alapkészségekkel kapcsolatos rossz tanulmányi eredményeket, és a fegyelmezetlenséget, beilleszkedési zavarokat említették. A gondok legfőbb forrásaként háromnegyedük a családi körülményeket (szegénység, munkanélküliség, korlátozott nyelvi kód, kisebbségi létből fakadó frusztrációk és komplexusok) nevezte meg. A sokszor valóban drámai iskolai állapotok mintegy leképeződését jelentik annak a társadalmi katasztrófahelyzetnek, amiről Bagdy Emőke így írt: „A gyors kapitalizálódás, a vertikális nivelláció, a hirtelen felemelkedés és elszegényedés, az így kialakuló pszichikus keszonbetegségek, valamint a horizontális migráció, a munkahelyért otthonától messze kerülő, saját környezetéből kiszakadó ember elmagányosodása televényévé vált a lelki bajoknak. Kopp Mária nemzetközi jelentőségű magyar lelkiállapot vizsgálatai szembesítettek az egyre romló magyar egészséghelyzettel, az anómia következtében előálló egzisztenciális szorongás, depresszió, addikciók és pszichoszomatikus betegségek ijesztő mértékével.”
A neoliberális dogmák szerint levezényelt rendszerváltozás máig tartó „mellékhatásai” gyakorlatilag rárúgták az ajtót a magyar köznevelési intézményekre is, mert nyilvánvaló, hogy a szülőket érő hatások alól azok gyermekei sem vonhatták ki magukat. Joggal várja tehát azóta is minden szereplő - tanár, szülő, diák - a segítséget, hiszen egyértelmű, hogy az iskolán kívüli okok miatt, de mégiscsak az iskolákban lecsapódó nehézségek megoldása nem fog deus ex machina módjára megtörténni.
Ha nincs meg az egyén, valamint az állam felelőssége is, akkor végünk...
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.) Miközben nyilvánvalóan hazugság lenne azt állítani, hogy nincsenek sikeres projektek, oktatási rendszerünk egészét számos megoldatlan gond terheli.
Évről-évre nő a cigány tanulók száma és aránya, csakhogy az olyan kézzelfogható eredményt felmutató kezdeményezések, mint amilyen példának okáért a hejőkeresztúri iskolamodell is, sajnos még mindig csak szigetszerű jógyakorlatként tételeződnek. Márpedig ha nem alkalmazzák azokat a bevált pedagógiai módszereket, amelyek segítségével a bármilyen szempontból hátrányos helyzetű tanulók jelentős részének esetében megvalósítható lenne a jó színvonalú oktatás, és így a tartós társadalmi integráció, akkor illúzió abban bízni, hogy a cigány tanulókon keresztül lehetne megalapozni a hazai cigányság jövőbeni foglalkoztatottság-növelését. Tetszik vagy sem, de muszáj azzal szembesülni, hogy ez lehetne az ország gazdasági fejlődésének egyik fontos eleme, mert a cigányság részesedése a munkaképes korú népességen belül növekedni fog, hiszen a többségi társadalom sajnos rohamosan öregszik.
Az integráció kérdéskörét vizsgálva Cserti Csapó Tibor az eltérő reprodukciós minták miatt bekövetkező etnikai arányeltolódásról számol be. A helyzet úgy fest, hogy az ország polgárainak egyre nagyobb aránya fog a cigányság körébe tartozni, mindez pedig gyökeresen más felfogást igényelne, mint amit a Széll Kálmán-terv megalkotói kifundáltak: „… a halmozottan hátrányos helyzetű családokban – ahol pont a legjellemzőbb a magas gyermekszám – a hátrányos helyzet hatványozott újratermelődése történik a jövőben várhatóan még nagyobb súlyú társadalmi konfliktusokat okozva. Még fokozottabban fel kell készülniük az oktatási-nevelési intézményeknek e népcsoport tanulóinak speciális igényeire, az abból eredő problémákra, az esélykiegyenlítésre. A jövő munkaerőpiacát is erőteljesebb kihívások elé állítja az ország társadalomszerkezetének ilyen átalakulása.”
Ráadásul a cigányság az országnak jellegzetesen inkább a vidéki térségekhez kötődő népcsoportja. Míg hazánk 10 millió alá csökkent népességének alig 7 százaléka él az ezer főnél kevesebb lakóval rendelkező kistelepüléseken, addig a milliós cigány populációból minden ötödik ember ezekben a nagyon gyakran kilátástalan életfeltételeket biztosító községekben él. A településeink mintegy 55 százaléka, majdnem 1800 község tartozik ebbe a kategóriába. A szociokulturális meddőhányóvá váló, nagyon magas munkanélküliségtől sújtott, kitörési lehetőségekben és valódi felzárkózási potenciálban szegény, egyre inkább szegregálódó falvakból az ottragadtak számára kevés menekülési útvonal létezik a valódi társadalmi mobilitás felé. Leszámítva a szerencsésnek mondható város közeli vagy üdülőterületeken fekvőket, ahol relatíve bőséges a munkahelykínálat és viszonylag sűrű a közlekedési hálózat, igen komoly problémákkal küszködnek. Nagy részük rövidesen átlépi azt a határt, ahonnan már nem fordíthatók vissza az aprófalu-szindróma által pontosan leírt folyamatok: a népességcsökkenés, az elöregedés, a fiatalok elvándorlása, a szociális lepusztulás, az állami intézményrendszer kivonulása, a fejlesztések, beruházások elmaradása, valamint az egyre gyorsuló etnikai átstrukturálódással, a mintaadó réteg meggyengülésével, az értékrend megváltozásával kérlelhetetlenül együtt járó menthetetlen elgettósodás. Tehát a világból kiesettség érzése irreverzibilis, tragikus ténnyé változik, haldoklásuk végstádiumba ér.
Milton Friedman szerint: „az oktatásba fektetett tőke hozama sokkal magasabb, mint a fizikai tárgyakba fektetett tőkéé”. Szóval a busemanni alapokon nyugvó elgondolás értelmében, miszerint a pedagógiának igenis feladata, hogy segítsen kiszabadulni a környezet nyomasztó hatása alól, bölcsebb dolog lenne hosszútávú integrációs lehetőségeket biztosító oktatásba invesztálni, mintsem százmilliárdokat betonba önteni. Vagy mondjuk abba az ezermilliárdot felemésztő, őrölt projektbe, amit a Budapest-Belgrád vasút hazai szakasza jelent. Amelyből fél kilométer ára kerül annyiba, mint a teljes hazai Biztos Kezdet Gyerekház-hálózatra, valamint a hiánypótló munkát végző tanodákra fordított éves állami támogatás.
Ez volna az állam felelőssége. Ami természetesen semmit sem ér az integrálandó egyén erőfeszítései nélkül. Hiszen megrögzött konzervatívként valljuk, kettőn áll a vásár…
A szerző pedagógus, közoktatási vezető,
a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke