A polgári Magyarország értelmiségével formálódik az Orbán-rendszer új ellenzéke

Ez a hitében is megrabolt ország ma még meggörbülve, megvezetve vánszorog az illiberális állam béklyói alatt, így különösen nagy az értelmiség és a politikai ellenállás intézményes szereplőinek a felelőssége abban, hogy a változást akarókat gúzsba kötő láncok végül elpattanjanak. A legerősebb lánc is csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme, s ez a láncszem ma a tiszta forrásból (szabadság, felelősség) táplálkozó inspiráció hiánya.

Ez az ihletettség, ösztönzés találkozott a tettvággyal csütörtökön, amikor a Bibó István Népfőiskolai Alapítvány szervezésében konzervatív értelmiségiek gyűltek össze, és a jobboldali ellenzéki politikusokkal kiegészült hallgatósággal közösen vitatták meg a mai magyar közállapotokat, s fogalmaztak meg alapvetéseket egy valódi jobboldali, konzervatív politika tartalmáról és szükségességéről.

A Marcali Disputa névre hallgató rendezvény három illusztris vendég-előadója Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök, Király Miklós, az ELTE Nemzetközi Magánjogi és Európai Gazdasági Jogi Tanszékének vezetője, valamint Teplán István, közgazdász-szociológus, a CEU volt rektorhelyettese értékelte a jelenlegi helyzetet, és adott iránymutatást egy politikai alternatíva felépítéséhez.

E szereplőkben közös, hogy számukra a „polgári Magyarország” nem pusztán egy politikai termék, hanem egy olyan politikai értékrend és társadalmi misszió, amit a kormánypártok ma már nem, vagy csak névlegesen képviselnek, holott a magyarságnak a 21. század kihívásai között polgári jövőképre, a polgárosodás szociológiai perspektívájára van szüksége.

A polgári Magyarország republikánus polgári konzervatív értékvilágát a Fidesz a társadalmi kontrollt és politikai zsákmányrendszert szélesre terjesztő hatalmi megfontolásokra, pénzéhségre, fenyegetettségre és ellenségképekre építő, radikális retorikára cserélte.

A valóban értelmiségi szerepfelfogással összeegyeztethetetlen a megalkuvást és feltétlen lojalitást megkövetelő út, amit a mai hatalom diktál – így mára ez a kör elfordult a kormánypártoktól.

A jobboldali gondolat ugyanakkor nem maradhat képviselet nélkül, és nem kompromittálódhat egy olyan hatalom által, ami csoportképző, legitimációs alapként használja annak elnevezését, szimbolikáját, üzeneteit, ugyanakkor tartalmi elemeit önmagukból kifordítva hajlítja saját aktuális céljaihoz.

Ennek szellemében a mérsékelt jobboldal – miként a megnyitó beszédben elhangzott – a szellemi, szervezeti, anyagi erőforrások szétforgácsoltságát egy cselekvésre képes közéleti együttessé formálná, ami hosszabb távon a változás perspektíváját hordozza magában.

Beer Miklós, aki a keresztény „jó hír” szellemében a múltban is gyakran kiállt a hit és az emberség parancsa mellett – magára vonva a kormánymédia és az általa befolyásoltak haragját vagy közönyét – elsősorban a szívhez szólt a maga világos megállapításain és megindító példáin keresztül.

Egy morális iránytűt adott ahhoz, hogy megértsük „a hitében elkötelezett ember politikai felelősségét”, hogy megszólaljon, amikor „nem jó irányba mennek a dolgok”.

Az egyház és az állam mai viszonyába is betekintést engedett, rávilágítva arra a veszélyre, hogy a modern, intézményes egyházszervezet, mely számos társadalmilag hasznos feladatot ellát, a finanszírozáson keresztül mennyire kiszolgáltatottá és lekötelezetté válhat az államhatalom politikai igényeivel szemben.

A felhasznált vallás és a megélt vallásosság közötti különbségtétel könnyen alkalmazható a mai magyar viszonyokra, ahol egy magát kereszténydemokratának, a „keresztény szabadság” védelmezőjének nevező kurzus oly gyakran használja a kereszténység hívószavát megosztásra, a törésvonalak elmélyítésére. Erre utalt Beer püspök, amikor kifejtette:

megváltozott az egyház és az állam viszonyrendszere, egyfajta szerepcsere történt, s az új felállásban az állam képviselői akarják megmondani, ki a keresztény.

Ismerős helyzet ez: kormánypárti politikusok immár visszatérő jelleggel tesznek kinyilatkoztatásokat arról, milyen ismérvekkel rendelkeznek a „jó magyarok” vagy az „igaz keresztények”, ezzel is táplálva saját, ellenségképekre épülő narratívájukat.

Beernek az emberfogalom torzulása miatti megszólalás felelősségét hangsúlyozó gondolata talán ezen a ponton szemlélteti leginkább annak a dilemmának a mélységét, amivel a hívő ember szembesül, amikor a keresztény gondolatiság valódi politikai képviseletét keresi. Egy olyan politikai közösség, ami öncélú kinyilatkoztatás helyett társadalompolitikai döntésekben, szolidáris tettekben bizonyítaná elkötelezettségét, tiszteletben tartva az egyház és más szereplők függetlenségét, inkább bizonyulna hűnek a keresztény értékekhez.

Király Miklós „a konzervatív politizálás dilemmáiról” beszélt, a rendszerező ész precizitásával és programadó perspektívájával – a konzervativizmus hagyományaihoz hűen a múlt és a jelen tapasztalataiból reflektálva a jövő kihívásaira. A szerves társadalomfejlődés hiánya, a huszadik század viharai megrendítették a magyar konzervativizmust, ami máig ható következményekkel jár.

Király szerint a jelenlegi Orbán-kormány nem a konzervatív ösvényen jár, amikor erőltetett elitcserét, erőforrás-újraelosztást és klientúra-építést folytat – a hatalom ellensúlyainak lebontása mellett.

Hamisan cseng a kormány gyakorlatát védők „konzervatív forradalom” tézise, hiszen az nemcsak „fából vaskarika”, de a kormányzati magatartásban sem egészében, sem külön-külön vizsgálva az egyes intézkedéseket, nem fedezhető fel a konzervatív krédó.

Ugyanakkor politikai értelemben, a jövőbe tekintve súlyosan megterheli a konzervativizmust és a jobboldali önmeghatározást, hogy e fogalmakat a kormány radikális hatalomgyakorlása ellenére előszeretettel használja, vindikálja magának – a hívószavak mellett olyan konzervatív történeti személyiségek nevét is felhasználva, akik nagy valószínűség szerint tiltakoznának az orbáni politikai gyakorlat ellen.

A jelenlegi rendszer legőszintébb (ön)meghatározása az „illiberális állam”, ami újabban „keresztény szabadság” névre hallgat, ez azonban Király szerint inkább a korrupció és a kormánymédia gátlástalanságának szabadságát jelenti.

A Fidesz politikai szélre tolódásával megürült a jobbközép, amit egy mérsékelt, konzervatív pártnak kell kitöltenie (korábban politikai elemzők szájából is elhangzott már, hogy a Fidesz és a Jobbik az elmúlt években a mérsékelt-radikális skálán helyet cserélt). Vállalható jobboldali alternatíva hiányában azonban sokan támogatják a kormánypártokat.

A kérdés adott: milyen legyen ez a jobbközép néppárt?

Király szerint nem épít illiberalizmust, tiszteletben tartja a jogállamot, kereskedik Oroszországgal, de annak berendezkedését nem tekinti mintaadónak. Népben és nemzetben gondolkodik, ugyanakkor nem kirekesztő. Védi az államhatárt, de nem folytat gyűlöletpolitikát, otthon van Európában, de nem akar Európai Egyesült Államokat. Nem üzemeltet „revolversajtót”, nemzetpolitikája fő célja nem a határon túli klientúra-építés, és nem akarja lekötelezni az egyházakat. A nemzeti vállalkozói réteg kialakítását nem korrupcióval és nyomásgyakorlással támogatja, tiszteletben tartja a tudományos élet szabadságát, és épít a közigazgatási kar tapasztalataira. Képes válaszolni a huszonegyedik század kihívásaira, így komolyan veszi az ökológiai válság, a klímaváltozás kérdését.

A keresztény értelmiségnek nagy szerepe van ebben az építkezésben, a konzervatív gondolkodók gondolatisága megtermékenyítheti a programalkotást.

Ha egy megújult, jobboldali néppárt nem képes felnőni a feladathoz, az inga a szélsőbal irányába lendül

– figyelmeztetett a jogászprofesszor arra a veszélyre, amit számos jobboldali önmeghatározású értelmiségi átérez.

A pozitív gazdasági helyzet egyelőre még tart, a kormány hangulatjavító intézkedései a migrációs pszichózissal együtt óriási támogatottságot hoz a Fidesznek, de az emberek kezdik egyre jobban kiismerni a rendszert.

Teplán István szerint az orbáni rendszer a totalitarizmus irányába halad, ahol a cselekvés monopóliuma az ideológia monopóliumának törekvésével társul, a hatalmi ágak szétválasztása névleges, a kormány megszállta a független intézményeket és médiát, s erőteljesen érvényesül a korporációkba való betagozás logikája (Raymond Aron és Hannah Arendt tipológiáját alkalmazva).

Az állandó veszélyhelyzettel riogató „válságkormányzás”, a mesterséges konfliktusgerjesztés leple alatt folyik a hűbéresek kifizetése. A demokrácia leépítésével, a szabadság korlátozásával az „erkölcs visszahozása” állítható szembe, amire azért is égető szükség volna, mert „az emberek kezdenek belenyugodni ebbe az állapotba”, a politikai apátia pedig a változás ellen hat. A szegénység, a kivándorlás és az ideológiai egymásnak feszülés terheli ezt az országot, holott összefogással, közös platform képezésével lehetne változást elérni.

Teplán üdvözölte, hogy a Jobbik beemelte a szociális gondolatot a párt politikájának vezérmotívumai közé, méltatta a korábbi pártelnök néppártosodási politikáját, valamint a Jobbik béruniós kezdeményezését. Szerinte a mai rendszerrel szemben ebből az irányból érkezhet kihívás: „egy ilyen, nagy néppárt nem lehet urbánus hátterű”, meg kell értetnie a szándékait az emberekkel.

Teplán ebben a tekintetben megengedőnek mutatkozna a populista stílus iránt is, ám a beszélgetés többi résztvevőjével szemben ő egy ideológiailag semlegesebb vonalat vinne. A CEU volt rektorhelyettese szerint a jelenlegi apátia ugyan a változatlanság érzetét kelti, ám ahogy 1989-ben egyik pillanatról a másikra kártyavárként omlottak össze a sokak által megcsontosodottnak gondolt államszocialista rendszerek, úgy a történelem ismét meghaladhatja a várakozásokat – csak akarat kell hozzá.

Brenner Koloman nyelvész, egyetemi docens, a Jobbik országgyűlési képviselője összegezte a tanulságokat, kiemelve:

a konzervatív értelmiségiek és a jelenlévő politikai szereplőknek egymással együttműködve kell vállalkoznia a „mérsékelt, jobboldali világ újjászervezésére”, más válaszokat adnia, mint amit a balliberális oldal kínál.

A társadalom széles rétegeivel meg kell ismertetni az európai elkötelezettségű, valódi polgári Magyarország programját.

A jelenlévő értelmiségi és pártpolitikai szereplők irányából is elhangzott tehát egy ajánlat, ami pozitív fogadtatásra lelt a másik fél részéről.

Ez kezdete lehet egy szorosabb, formalizáltabb jövőbeni együttműködésnek a konzervatív értelmiség és a Jobbik politikai közössége között.

A jobboldali pártot a múltban számos alkalommal támadta azzal a Fidesz, hogy nem rendelkezik elég széles értelmiségi bázissal, amely kormányképes erővé tenné, az értelmiségieket pedig semmibe vették a kormányoldalon, hiszen nem állt mögöttük olyan szervezeti háttér, ami elősegítette volna, hogy a hangjukat meghallja a társadalom. Ez a képlet most megváltozott.

A szereplők nagy lehetőséget kaptak arra, hogy a politikai verseny helyreállítása érdekében egy mérsékelt, jobboldali alternatívát teremtsenek. Egy olyan polgári jövőkép bontakozzon ki általuk, amit a szabadság és felelősség jellemez a függőségek és félelem, az elutasítás és háborúskodás logikájával szemben. A társadalom megszokhatja, de meg nem szeretheti láncait.

A szerző politológus, az Iránytű Intézet volt vezető elemzője.

Jobbközép alternatíva születhet a rezsim és a balliberális oldal helyett

Meghatározó konzervatív értelmiségiek tartottak tanácskozást a Bibó István Népfőiskolai Alapítvány által szervezett Marcali Dispután csütörtökön. A szervezők elmondása szerint a rendezvény célja az volt, hogy közösen keressenek mérsékelt jobboldali választ a jelenlegi magyarországi politikai helyzet és a 21. század kihívásaira.