(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”
– kezdték 1848-ban kommunista kiáltványukat Marxék, és a kísértet 70 évre rá alakot is öltött Oroszországban, és rövid időre nálunk, Magyarországon is. A kísértet réme, és az attól való szorongás megszülte, vagy elegyengette az útját az ellenoldal kísértetének, a fasizmusnak, majd a nemzeti szocializmusnak. A baj sosem jár egyedül. És a baj mindig azzal kezdődik, hogy tettek, eszmék, gyakorlatok, bűnök helyett az embert kezdjük támadni, ellenségnek nevezni. Amikor a bűnnel együtt a bűnöst is meg akarjuk semmisíteni. Most, hogy újra kísértet járja be Európát, de most a radikális iszlám kísértete, torpanjunk meg, és állítsuk meg ezt az az ördögi spirált.
Nehéz út a kereszténység útja. A legnehezebb. A kereszténység útja nem azt jelenti, hogy hazánk látképét templomok tarkítják. Amikor fél év után Izraelből hazaérkeztem, és a repülő már ereszkedett Ferihegy leszállópályájára, máris elfogott Vecsés, Gyömrő, Üllő templomtornyainak látványa. Izraelben – hiába ott született a kereszténység – csak itt-ott, a kegyhelyeken vannak templomok. Itthon élve ez természetes, de megjárva az „idegent”, tudatosan az identitásom, a személyiségem részévé váltak a barokk, eklektikus, modern, sokszor „nem szép, sem ékes, külsejére nézve nem túl vonzó” templomok.
Olyan templomok, ahol az emberábrázolás megengedett. Amelynek csúcsán vagy közelében kereszt feszül. A testvérnemzetek zászlóiban is meg-megjelenik a kereszt. Ott van a mi címerünkben is. A nyelvünkbe is beleivódott a hitünk. Az utónév nálunk keresztnév. A hét tagolását a vasárnap váltja, amely a feltámadás napja (valójában a vasárnap a hét első, és nem az utolsó napja, hiszen a szombat az utolsó, és Krisztus az első napon, a szombati „pihenés” után támadt fel). Munkaszüneti napjaink közül számos keresztény ünnep. A névnapjaink keresztény szentek ünnepnapjai. És hosszan folytathatnánk a sort. Ez mind jó, ez mind helyes, de ez nem a kereszténység. A katedrálisok gyönyörűek, és hálás vagyok azért, hogy őseink évszázados munkával katedrálisokat építettek, de ezek sokkal inkább szólnak rólunk, mint Arról, Akinek építettük. Ez kultúra, hétköz- és ünnepnapjaink megszokott díszletei, amik a részünkké váltak, mint a csontjaink és izmaink. Ez az, amit ismerünk, ahol ismernek minket, amit megszerettünk, és fontosnak tartunk. Ez a mi otthonunk.
A kereszténység ezzel szemben életmód, a kereszténység tettek és érzület, a kereszténység mozgásban nyilvánul meg. Ahogy azt Martin Buber zsidó filozófus, aki gondolataival a kereszténydemokrácia emberképét is meghatározta, a szeretetről mondta: „érzéseink vannak, de a szeretet történik”. A kereszténység is történik. Amikor attól félünk, hogy „más faj áll a kihúnyt helyére”, akkor egy a magyarságban régen jelenlévő szorongást érzünk át. Amikor attól félünk, hogy templomaink elkopnak, leomlanak, lebontják, felrobbantják őket, akkor az otthonunkat féltjük. Azt, amit megszoktunk, megszerettünk. És ez a félelem természetes, és ez a félelem jó.
De nem a kereszténységet féltjük. Ha lerombolnak egy útszéli keresztet, ha bezárnak egy templomot, attól a kereszténység nem sérül.
A kereszténység úgy hódította meg a Római Birodalmat, hogy tiltott volt, titkosan gyakorolták híveik, és az életpéldájuk, sokszor a mártíromságot is vállaló személyes tanúságtételük érintette meg a birodalom polgárainak szívét.
Külön kell tehát választani az otthonunk, a megszokott, megszeretett környezet iránti aggodalmat attól, hogy meg akarjuk védeni a kereszténységet. A kereszténységet csak azzal lehet megvédeni, ha gyakoroljuk, az otthonunk, a megszokott környezetünk, és legújabban az életünk védelméhez viszont valóban kell a biztonságpolitika. Emberséggel, de határozottan őrzött határok. Korszerű, átlátható szabályok szerint működő (közös európai) hadsereg. Szenvedélyes és elkötelezett békediplomácia a konfliktusgócokat jelentő közel-keleti térségben.
Ahogy a személyiségfejlődésnél is fontos lépcsőfok az, amikor megtanulunk nem-et mondani (ezt sokaknak felnőtt korban újra kell tanulniuk), és megtanuljuk meghúzni a határainkat, ugyanígy ez közösségek esetén is fontos. De ahogy személyként szeretteinkkel, embertársainkkal szemben is megpróbáljuk agresszió nélkül őrizni integritásunkat, úgy törekednünk kell erre közösségként, Magyarországként és Európaként is. Nem kell ahhoz egyetlen lelket sem éheztetni a határon, hogy senkit ne engedjünk be az országba. Nem kell ahhoz egymásnak ugrasztani saját társadalmunkat, propagandát fenntartani, és gyűlöletet szítani, hogy országunk védelmére megnyerjük a szavazókat. Az embernek alapösztöne a biztonság iránti vágy. Nem kell ahhoz különösebb trükk, hogy egy állampolgár az erős biztonságpolitikát ígérő politikai program mellett döntsön.
Nem a másik embertől, különösen nem másként gondolkodó honfitársainktól, hanem a gonoszságtól kell megvédeni, bármilyen alakot ölt is. Részben önmagunktól is. Jézus tanítása az ő követéséről rámutat arra, hogy mi is az a kereszténység, amit folyvást meg akarnánk védeni, de ami soha sem fog védelemre szorulni.
„Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16, 24-26)
Ne féljetek! – üzente Szent II. János Pál a roppant Szovjetunió árnyékában. Tehetetlennek tűnt, biztatása hiú ábrándnak, hiszen minden reménytelennek festett, és csak félni látszott bölcs dolognak, mégis igaza lett. Ne féljünk most sem. Higgyünk és bízzunk abban a kereszténységben, amit meg akarunk védeni! És akkor megvéd minket: Az, Aki a hitünket adta.