Az Iránytű Intézet kutatásvezetője szerint nem egyszerű személyes nézeteltérésről, hanem koncepcionális különbségekről van szó. Erdogan a mostaninál nagyobb hatalmat szeretne magának, ehhez alkotmánymódosítás szükséges, a hatalomelvonás pedig Davutoğlu jogköreit jelentős mértékben érintené,
akár bábbá is teheti
– mutat rá a szakember.
A tervezet lényege, hogy a török parlament által eddig csak egyszer megválasztható, hétéves köztársasági elnöki pozíciót fazonírozzák újra: legyen az elnöki pozíció amerikai mintájú, közvetlenül választott, erős, és újraválasztható.
Ember szerint Davatoglu távozásának másik fontos oka az lehet, hogy Erdogan szemében megbukott a politikája. Az elemző ugyanakkor hozzáteszi: valójában
az elnököt terheli nagyobb felelősség a jelenlegi török problémákért.
Ahmet Davutoğlu ugyanakkor azért lehet ideális bűnbak, mert hosszú évek óta - korábban még Erdogan tanácsadójaként - az AKP politikájának egyik legfontosabb formálója volt. Még egyetemi tanárként dolgozta ki a nyugati elemzők által „neooszmánnak” nevezett stratégia alapjait. Később politikusként ez tette sikeresnek és eredményesnek tekintett vezetővé otthon és a régióban egyaránt. Ember Zoltán szerint az elmúlt pár esztendőben Davatoglu
politikájának mindhárom alappillérre megroggyant.
Ezek a következők voltak:
- A „zéró probléma a szomszédokkal” elv a kapcsolatok nagyon látványos javulását hozta olyan országokkal is, melyekkel sok évtizede komoly konfliktusai voltak az országnak (pl. Szíriával). A megszerzett gazdasági, kereskedelmi előnyöket a törökök regionális politikai céljaik elérésére használták a Balkánon, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.
- A török berendezkedés, a török modell terjesztése,
- Az iszlamizáció, leginkább a Muszlim Testvériséghez köthető mozgalmak felkarolása.
Kezdetben mindhárom ponton jelentős sikereket ért el az Erdogan-Davutoğlu tandem - értékel a szakember.
A 2001. évi terrortámadás után a Nyugatnak magának is szüksége volt egy mintaadásra alkalmas, megkérdőjelezhetetlenül nyugati elkötelezettségű jelentős muszlim vezetőre. A gazdasági-politikai kapcsolatok fejlődésnek indultak a régió számos államával, Barack Obama a török modellt, az iszlám demokráciát ajánlotta az „arab tavasz” elején,
Erdogant „rocksztárként” ünnepelték
több útján is – emlékeztet Ember Zoltán.
A neooszmán „birodalmi” megközelítés mellőzte az atatürki értelemben vett török homogén nemzetállamot, így a kurdok nehéz évtizedek után nem „zagyva perzsát beszélő hegyi törökök”, hanem kurdok lehettek,
A fordulat Ember szerint 2012-13-tól következett be, amikortól Ankara a látványos sikerek után legalább ennyire látványos vesszőfutáson ment keresztül. Az elemző úgy látja: a török vezetés
elszámította magát a Közel-Keleti folyamatok alakításában, alakulásában.
Hamarosan minden szomszédjával feszült viszonyba került, konfliktusba keveredett Oroszországgal, az USA, mint szövetséges távolodik tőle, a gazdasági mutatók romlanak, a délkeleti területek néhány városában lényegében polgárháború zajlik a kurd szervezetekkel, ráaádásul a Muszlim Testvériség egy-egy befogadott vezetője is radikalizálódott, kezelhetetlenné vált, miközben a Testvériség befolyása a legtöbb országban jelentősen csökkent. Összefoglalva:
ma már szinte senki sem beszél török modellről.
Davatoglu bukása tehát lényegében e modell, és vele az egész Erdogani-i politika súlyos válságának jele.
Kérdés, hogy legdörzsöltebb, legtapasztaltabb és alighanem legnagyobb tudású szövetségese félreállítása után képes lesz-e kiutat találni a bel-és külpolitikai válságból. Ez pedig messze
nem csak 70 millió török, de félmilliárd európai problémája is.
Ha ugyanis Törökország destabilizálódik, akkor végképp nem lesz olyan erő, ami akárcsak időlegesen is feltartóztathatná a kontinens felé hömpölygő több milliós migráns áradatot.