Már a helyi érdekű NER földbe állásához vezető út is igen tanulságos. A fordulatra ugyanis azért kerülhetett sor, mert a Fidesz szakított a képviselő-testületi többségüket eddig biztosító, a Pro Savaria civil szervezet színeiben politizáló Molnár Miklós alpolgármesterrel. Szerintük ugyanis „elárulta a jobboldali közösséget”. Méghozzá azzal, hogy engedte napirendre venni a magyar munkavállalók agyondolgoztatását jelentő rabszolgatörvény elutasítását szorgalmazó ellenzéki javaslatot.
Akkora pofonba szaladt bele a szombathelyi Fidesz, hogy a Lendvay utca adja a másikat
Nem mentek el a közgyűlés ülésére, meg is szavazta az ellenzék, hogy az önkormányzati cégeknél ne lehessen végrehajtani a rabszolgatörvényt. Emellett a közgyűlés felszólította a térség kormánypárti képviselőjét, Hende Csabát, hogy érje el a túlóratörvény visszavonását.A város közgyűlésében tíz fideszes képviselővel szemben egy jobbikos, kilenc baloldali és egy helyi szervezet (Pro Savaria) képviselője van.
Normális esetben – különösen ilyen kiélezett testületi matek mellett – ez nagyjából egy "cseszd meg, Miklós, ezt most miért kellett?" kezdetű, ötperces telefonbeszélgetést ért volna, hogy aztán mehessen tovább minden.
Csakhogy a NER nem a normális, hanem az orvosi esetek uralmát jelenti.
Elég csak egyetlenegyszer, csak egy egészen kicsit kilógni a sorból, és máris megkapja a közellenség pecsétjét az arcára akárki.
Így aztán Molnár "árulását" Puskás Tivadar polgármester, sőt a választókerület fideszes képviselője, Hende Csaba is sietett dörgedelmes nyilatkozatokban elítélni, majd elvették tőle az összes jogkörét. Aztán csütörtökön nagy boci szemekkel konstatálták, hogy a városvezetésből száműzött, megbélyegzett és szanaszétrágalmazott Molnár nem átallott az ellenzékkel szavazni.
Ez aztán percek alatt repítette vissza a fideszeseket a kisgyermekkori dackorszak legmélyére. A polgármester időhúzó obstrukcióját akár még sorolhatnánk a parlamentáris politika legitim eszköztárába is – ha épp nem az Országgyűlés zsandárjától, Kövér Lászlótól tudnánk, hogy ilyenre csak hazátlan anarchista gonosztevők vetemednek. A maratoni hosszúságú szünet elrendelése már a NER legszebb parlamenti pillanatait idézte, ám Puskás Tivadar akkor rugaszkodott el végkéép a józan ész talajáról, amikor
az ülésteremben leoltották a villanyt, a bejáratot pedig elbarikádozták.
Ha egyszer majd emlékművet állítunk a NER-nek a Szabadság téren (a német meg a szovjet megszállás mementója mellé éppen elfér majd), a művésznek nem kell sokat agyalnia. A szombathelyi városházán két fotel és egy szobanövény felhasználásával készült posztmodern művészeti alkotás a tökéletesnél is pontosabb szimbóluma lenne a rezsim két legfontosabb tulajdonságának, amelyekből az összes többi torz, beteg jelenség is következik:
az elkényeztetett kölyök infantilizmusának és a romlott felnőtt pszichopátiás akarnokságának.
Ameddig hatalmon vannak, ezek növesztik őket hatékony és félelmetes démonná. Ám amint elveszítik a saját játékszerükként kezelt várost, megyét vagy országot, ugyanezek törpítik majd őket hisztérikus, kétségbeesett hülyegyerekké.
Sokszor kérdezzük egymástól: hogyan fog megbukni ez a rezsim? Hát így.
Jól jegyezzük meg a szombathelyi fikusz-barikádot: ha eljön az ideje, így fognak majd toporzékolva, vörös fejjel ordítva, ökölrázva, bömbölve leavászkodni a történelem színpadáról.
A múlt csütörtök azonban választ adott a magyar politika másik, gyakran ismételt kérdésére is: na, de mi lenne, ha az ellenzék jutna hatalomra? Hogy erre a nem túl bonyolult feladványra sem április előtt, sem az óta nem igazán kaptunk világos, értelmezhető megoldást, az igen szomorú bizonyítványt állít ki az ellenzék kommunikációs teljesítményéről. Szidtuk, szidjuk is érte őket eleget – sokszor teljes joggal. Olyannyira belelendültünk a szapulásukba, hogy simán elmentünk mellette, amikor egyszer csak végre megadták a választ. Szombathelyen ugyanis ez történt.
Az immár ellenzéki többségűvé vált közgyűlés ugyanis nemcsak a városi tévé vezetőjét menesztette – vagyis felszámolta a kormánypárti propagandagyár helyi kisüzemét –, hanem hozott még néhány legalább ennyire fontos döntést is:
- A jobbikos Balassa Péter javaslatának nyomán 100 millió forintot fordítanak önkormányzati bérlakások felújítására - vagyis a lakhatási válság enyhítésére.
- Szintén Balassa kezdeményezésére 20 ezer forint cafetériát juttatnak az önkormányzati szociális, bölcsődei és óvodai dolgozóknak, valamint az orvosoknak – vagyis kipótolják a közszféra szégyenletesen alacsony béreit.
- Szakértővel vizsgáltatják meg a szombathelyi közvilágítás Elios által menedzselt, legendásan drága és pocsékul kivitelezett cseréjét – vagyis megkezdik a korrupciós elszámoltatást.
- A városvezetők programját kötelezően nyilvánossá teszik – ami egy lépéssel közelebb hozza a politikai elit számon kérhetőségét egy 30 éve következmények nélküli országban.
- Megtiltják az önkormányzati cégvezetők és intézményvezetők részvételét a választási kampányokban – vagyis korlátot szabnak a tavasszal számtalan helyen látott ordas hatalmi visszaéléseknek.
Mindez persze még fényévekre van attól, hogy az egész országra érvényes, komplex program és vízió legyen. De azért kirajzol egy meglehetősen világos képletet:
a magyar társadalmat lassan robbanásig feszítő problémák orvoslásának legalább a kísérlete az egyik, az ajtó elé odahajított tuja a másik oldalon.
És hogy ez ennyire brutálisan egyszerű, az még csak nem is az ellenzék büszkesége, sokkal inkább a Fidesz nyomorúsága. A NER ugyanis vagy totálisan uralkodik, vagy sehogyan. És minden kudarcuk újabb meg újabb darabot tép le a cinikus magabiztosság álarcából, hogy előbújjon mögüle az igazi arcuk: a rinyáló, hisztis hülyegyerek ábrázata. Ha van tétje az idei két választásnak, hát ez az.
(Fotó: Nyugat.hu)