77 esztendővel ezelőtt vette kezdetét a második világháború egyik legvéresebb hadművelete, melynek során megsemmisítő vereséget szenvedett a XX. század legnagyobb fegyveres konfliktusában való részvételre teljesen alkalmatlan 2. magyar hadsereg.
Miértek viharában
Amikor a voronyezsi katasztrófa szóba kerül, egyesek reflexből és megfellebbezhetetlen tényként jelölik meg az összeomlás kizárólagos felelőseként vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót, mint aki vágóhídra hajtotta a 2. magyar hadsereget.
Kétségtelen, hogy az államfőnek volt felelőssége abban, hogy a csapatok sorsa az lett, ami, de kizárólag őt nem lehet kárhoztatni a kialakult helyzetért.
A nemzetközi politikai viszonyoknál ugyanis már csak a hadi helyzet változott jobban, így kerülhetett Magyarország abba a helyzetbe, hogy katasztrofális politikai döntések után a harctéren is olyan feladatokat kellett vállalnia, melyekre eredetileg sem az embereket, sem a tisztikart nem készítették föl.
Azzal ugyanis még a német szövetségesek sem számoltak, hogy az általuk alapból partizánvadász, rendfenntartó feladatokra, logisztikai biztosításra és egyéb megszálló tevékenységre szánt magyar csapatoknak a világ egyik legerősebb hadseregével szemben kell majd tartaniuk egy 200 kilométeres frontszakaszt.
A nemlétező front
Az eredetileg a kisantant államok elleni harcra optimalizált magyar seregnek már a Don-kanyarba való kijutás is komoly nehézségeket okozott, mind a katonák, mind a hadianyag leamortizálódott a hosszú út alatt, melynek tekintélyes részét a katonák gyalogosan voltak kénytelenek megtenni.
Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg főparancsnoka teljességgel tisztában volt a helyzet tarthatatlanságával és tragikus voltával, és hivatalos úton többször is panaszt tett a németeknél, amiért egy ekkora területet kellett védenie, mindössze 207 ezer, hiányosan felszerelt emberrel.
Javaslatai azonban süket fülekre találtak az 1942 végére, 1943 elejére már a vereség felé menetelő német hadvezetésnél, így a frontot nem rövidíthette le, ezáltal tartalékokat sem képezhetett az orosz támadások visszavetésére, illetve a Don menti szovjet hídfők felszámolására (ahonnan végül az ellenséges csapatok kiindultak a végzetes támadás során).
Jány azt is többször hangsúlyozta a németeknek, hogy a Don-folyó tulajdonképpen nem képez természetes akadályt, hiszen amint télen befagy a vize, az ellenség gyakorlatilag átsétálhat rajta. Ami végül így is történt.
A helyzeten az sem könnyített, hogy a 2. magyar hadseregnek nem volt elegendő tapasztalt tisztje, valamint korszerű tüzérsége. A németek által ígért tüzérségi anyagnak ugyanis csak egy részét kapták meg, ráadásul az is vagy elavultnak bizonyult, vagy csak nehezen tudták mozgatni a csatákban. A motorizáció szinte teljes hiánya miatt a lövegeket ugyanis lovakkal vontatták, ám mivel a fronton a katonák élelmezését is alig tudták megoldani, az állatokat hátra kellett vonni a megfelelő ellátás érdekében. A tüzérség viszont így nagyrészt röghöz kötötté vált,
De a téli felszerelés szinte teljes hiányától kezdve, az elégtelen kiképzésen, a kiépített állások hiányán és a Kárpát-medencei konfliktusra a hátországban tartalékolt hadianyag kínzó hiányán át, egészen addig, hogy a fronton lévő alakulatok egy része semmiféle harcértékkel nem bíró munkaszolgálatosokból állt, még hosszan lehetne ecsetelni, milyen problémák vezettek 1943. január 12. csontfagyasztó napjához, amikor megindult a szovjet offenzíva.
A magyar bakáknak esélye sem volt
A szovjet támadás megindulásakor a magyar honvédek emberfeletti erőfeszítéssel próbálták tartani az arcvonalat, ami eleinte úgy nézett ki, hogy sikerülni is fog.
A 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a majdnem háromszoros túlerővel és ötszörös tüzérségi fölénnyel szemben mindent megpróbált, ami emberileg csak lehetséges volt, ám az oroszok technikai és létszámbeli fölényével képtelen volt hosszabb ideig versenyre kelni.
A hadsereg-parancsnokság hiába kért német támogatást, a Wehrmachtnál akkor még nem tartották olyan súlyosnak a helyzetet, ami indokolta volna, hogy a magyar vonalak érdekében hadba vessék a páncélosaikat.
Január 13-án a Vörös Hadsereg egységei már egy 10 kilométeres résen özönlöttek át a IV. hadtest vonalán, és hamarosan bekerítették az elkeseredetten védekező III. hadtestet. Ekkor kezdődött meg a felbomlás és a menekülés.
14-én a 2. magyar hadseregtől délre állomásozó olaszokat is megfutamították a szovjet erők, 15-én pedig már tarthatatlanná vált a helyzet. A helyzetet, ha lehet, még tovább rontotta, hogy Jány Gusztáv semmiféle parancsot vagy felvilágosítást nem kapott Horthytól vagy a Honvéd Vezérkar főnökétől, Szombathelyi Ferenc vezérezredestől.
Ennek volt köszönhető, hogy a bár nagy tapasztalattal rendelkező, a helyzetet jól megítélő, de a parancsokat minden körülmények között betű szerint követő katonatiszt számára - mivel a 2. magyar hadsereg német alárendeltségben szolgált -
Ezért váratott magára 17-éig az állások feladását elrendelő intézkedés, aminek ekkorra már nem sok foganatja volt: azok a csapatok, melyek nem voltak bekerítve, már mind egy szálig menekültek, 18-ára pedig a doni front megszűnt létezni.
Ugyancsak ez a tanácstalanság késztethette Jányt hírhedt, január 24-i hadparancsának kiadására, melyben gyávasággal vádolta a magyar honvédeket.
Az újságok hasábjain győztünk
A hazai sajtó eközben - nyilván a hadi helyzetben teljesen normálisnak számító cenzúra hatására - a magyar hadsereg kínkeserves, de eredményes harcairól, illetve arról számolt be, hogyan akasztotta meg és verte vissza a német és magyar együttműködés a bolsevista előretörést.
A tudósítások "mélyen tagozott" és sakktábla-szerű magyar védelmi rendszerről, borzalmas mértékű orosz harckocsi-veszteségekről, pusztító erejű, magyar győzelmekkel tarkított légi csatákról, összeomló ellenséges támadásokról és megszilárduló arcvonalról írtak, ám ezeknek a fele sem volt igaz.
Ezzel szemben a szinte teljesen felmorzsolódott erőket a Dontól mintegy 100 kilométerre nyugatra tudták úgy ahogy összeszedni január végéig, február elejéig; de még márciusban is szállingóztak vissza magyar katonák. Az utolsó csapatszállító vonat pedig csak május 30-án indult vissza Magyarországra.
Hónap végére az "új védelmi állások kiépítéséről" szóló hivatalos jelentések egyre szűkszavúbbak lettek, február elején még a szárnyakon folyó "gigászi küzdelemről" és "kemény harcokról" számolt be a sajtó, majd a téma hirtelen teljesen eltűnt a magyar lapok hasábjairól.
Ebből már mindenki sejthette, hogy a könnyűnek álmodott német győzelem, és az ebben való magyar részvétel eredményei végleg kútba estek.
Dicsőség a hősöknek!
Ezzel a máig szinte felfoghatatlan vereséggel vette igazán kezdetét a feneketlen sötétségbe vezető, lefelé tartó spirál, amely következményeivel a mai napig meghatározza Magyarország történetét.
Azok az apák, fiúk és testvérek, akik sohasem térhettek haza a Don melletti jeges pokolból, nem csak a nemzet szövetén, hanem csonkává vált magyar családok ezreiben, a keserűségbe és a veszteség súlyába belerokkant szívek százezreiben hagytak pótolhatatlan űrt.
Gyújtsunk gyertyát és mondjunk el egy imát az ő lelki üdvükért, és emlékezzünk méltó módon azokra, akikre évtizedekig még gondolni is tilos volt.