A hagyományosan szeptember utolsó hétvégéjén megrendezett idei, Athén és Spárta közötti 245,3 km-es Spartathlont szenzációs idővel – a tavalyi eredményénél majd’négy órával, az addigi pályacsúcsnál pedig több, mint másfél órával jobb időt futva –nyerte meg a női mezőnyben Nagy Katalin. Ami még elképesztőbb ebben a hírben, az az, hogy a floridai Sarasota-ban élő csinos magyar ultrafutó hölgy mindössze csak néhány éve kezdett el – szó szerint szabadidős tevékenységként – a futással foglalkozni, de már így is „bezsebelte” több amerikai ultratáv első helyezését, valamint az ő nevéhez fűződik a tavaszi torinói 24 órás világbajnokságon elért új amerikai rekord is 200 km-en. Katókától a görögországi verseny utáni pár napos erőgyűjtés, és hazautazása után, az ottani riporter kollégák rá zúdított kérdés-össztüzének rövid szünetében kértünk egy pár percet…
Jó néhány veled készített interjút olvastam már, és az eredményeidet ismerve még mindig elálmélkodom azon, hogy te tulajdonképpen csak 2009-ben kezdtél el komolyan futni. Gyerekkorodban milyen sportokat és milyen szinten űztél?
Gyerekkoromban kezdtem sportolni. 5 és 12 éves korom között rendszeresen úsztam. Aztán sok mindenbe belekóstoltam, kézilabdáztam, röplabdáztam, de hamar rájöttem, hogy a labdajátékokhoz nincs érzékem, így egy-két év után nem próbálkoztam tovább. Aztán jött az aerobic és a heti egyszeri (kb. 6-8 km) rövidebb futás. Tehát elmondhatom, hogy mindig fontos volt számomra a mozgás.
Komolyabban futni valóban 2009-ben kezdtem. Akkor ért véget egy hosszú, 14 éves kapcsolatom és nem tudtam mit kezdeni a felszabadult időmmel. Sokat jártam a helyi edzőterembe, ahol a legtöbb időt a futópadon töltöttem. A helyi ultrafutók, látva, hogy mindig a futópadon edzek, elhívtak magukkal futni. Rögtön megtetszett a társaság, a hangulat és persze a közös futások. Ettől kezdve rendszeresen jártam velük edzeni. Sokat meséltek az ultra távokról, a 24 órás futásról, a 100 mérföldes versenyekről. Nekem akkor ezek még elérhetetlen céloknak tűntek. Végül kedvet kaptam, hogy elinduljak életem első maratonján, amit sikeresen teljesítettem is 2010-ben, Budapesten. Az időm 3 óra 19 perc lett. Utána sajnos sérülés miatt ki kellett hagynom egy évet. 2011-ben, mikor újra futni kezdtem, már eleve az ultra távokban gondolkodtam, és a következő esztendőben le is futottam életem első igazi ultra versenyét, egy 80 km-es távot. Ott azon a napon eldőlt, hogy ultrafutó leszek. (nevet)
Át tudjuk tekinteni az eddigi eredményeidet, legfontosabb sikereidet?
A nők között az elmúlt években – néhány második és harmadik hely mellett – többször voltam első az amerikai 50 és 100 km-es, valamint 50 és 100 mérföldes, illetve 24 órás versenyeken, és 2013-ban megnyertem odahaza a 212 km-es Ultrabalatont. Legutóbb pedig, bő két hete, a tavalyi második helyem után, első lettem az idei Spartathlonon. (Nagy Katalin részletes eredménylistája az alábbi oldalon érhető el – a szerk.)
Szerinted minek köszönhető, hogy ilyen rövid idő alatt lettél ennyire sikeres sportoló?
Úgy gondolom, hogy jó genetikával rendelkezem, nem vagyok sérülékeny. Aztán jól választottam edzőt, hiszen 2012 óta Lőrincz Olivér segíti a munkámat Budapestről. Gondosan építi fel az edzésterveket, fokozatosan növelve a terhelést. Mindezek mellett lelkiismeretesen elvégzem az előírt feladatokat. Talán ez a három dolog a legfontosabb tényező, ami az esetemben a gyors fejlődést eredményezi.
Tagja vagy valamilyen sportegyesületnek vagy szólóban készülsz, indulsz a versenyeken?
Nem vagyok tagja egy helyi sportegyesületnek sem. Mivel elég kötött, „szigorú” edzéstervem van, így legtöbbször egyedül futok. A versenyeken szólóban indulok, kivéve a 24 órás világbajnokságot, ott az amerikai válogatott tagjaként szerepelek.
Sok futó életében egyszer csak motivációhiány lép fel, kiégnek. Neked nincsenek megingásaid, hullámvölgyeid?
Három éve szinte minden nap futok. Hosszú távon ez elég monoton elfoglaltság. Természetesen van úgy, hogy hullámvölgybe kerülök, de mindig van egy kitűzött cél előttem, egy újabb verseny. Ha nincs kedvem edzeni, akkor az előttem álló új kihívásra gondolok. Szerencsére ezek a hullámvölgyek nem szoktak sokáig tartani.
Picit a magánéletedről is kérdeznélek, ha nem gond. Hogy telt a gyerekkorod, milyen iskoláid vannak? Mikor, hogyan kerültél ki Amerikába? Ott a civil életben mivel foglalkozol?
1979. május 5-én születtem Egerben. Öt éves voltam, amikor Gyöngyösre költöztünk. Van egy öcsém és egy nővérem. Viszonylag csendes gyerekkorom volt, és soha nem voltam úgymond problémás gyerek. Hevesre jártam középiskolába, majd visszakerültem Gyöngyösre, a Főiskolára, ahol agrármérnökként végeztem.
Szerencsémre elég korán, még a középiskolában rám talált a szerelem. A párom 2000-ben költözött ki az Egyesült Államokba, és ahogy elvégeztem a főiskolát, rá két évre követtem őt. Tizenegy éve élek Amerikában. Az első két év nagyon nehéz volt, hiányzott a család, az otthoni környezet és az otthoni barátok. Pár év után aztán sikerült beilleszkednem, kialakult itt is egy nagyon jó baráti társaság. Van egy fiú cicám, Bongyi, aki most nyolc éves.
Házak szervizelésével foglalkozom. Ebbe beletartozik a takarítás, házfelügyelet, állatok felügyelete, személyes ügyek intézése, stb.
Ahogy már említettem, öt éve ért véget a 14 éves kapcsolatom, de tavaly megismerkedtem valakivel és azóta újra boldog párkapcsolatban élek.
Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát a sporttal?
Elég monotonok a napjaim. Általában 9-től délután 4-5-ig dolgozom. Egy órát pihenek, utána pedig indulok futni. Eleinte nehéz volt beosztani az időmet, sokszor volt úgy, hogy este 10-11-re fejeztem csak be az edzést. Mostanában minden napot előre megtervezek, hogy a futást el tudjam rendesen végezni.
Ha a munka és a futás mellett egyáltalán még marad szabadidőd, akkor azt mivel töltöd?
Kevés időm marad ezek mellett, de ezt szeretem a barátaimmal tölteni.
Mitől függ, hogy milyen versenyeken indulsz?
Mindig van egy-két nagyobb célverseny az évben, amit már jó előre ki szoktam nézni. Közben pedig kisebb versenyeken szoktam indulni. Ebben az esztendőben például a 24 órás világbajnokság és a Spartathlon volt a cél. Jövőre szeretnék a Western State 100 versenyen indulni itt Amerikában.
Kint mennyire vagy „népszerű”? Ismernek-e már az emberek, a futással kapcsolatban lévő szimpatizánsok, rajongók? Ez esetleg változtatott-e valamit az eddigi életviteleden?
A közeli ismerőseim és az ultrafutók tudják, hogy ki vagyok. Az eddigi életvitelemen nem sokban változtatott a világbajnoki és a Spartathlon győzelem. A helyi újság szokott írni rólam és már szerepeltem a helyi tévében is. Szoktam kapni leveleket amatőr és nem kezdő futóktól, nagyon kedvesen tanácsot kérnek, gratulálnak.
Én is kérdeznék ez ügyben egyet… Nem hiszem, hogy minden hobbifutó ultramaratonista akar lenni, de azoknak az Olvasóinknak, akik esetleg nagyságrenddel nagyobb ugrást terveznek az eddigi távjaikban, mit tanácsolnál, hogyan kezdjenek hozzá ennek sikeres emeléséhez?
Nagyon fontos a fokozatosság és a türelem. Fokozatosan, hétről-hétre legyen növelve a terhelés, mert könnyen le lehet sérülni, főleg az elején. Az elvégzett munkának mindig megvan az eredménye. Tehát türelem! Az eredmény jönni fog, ha elég kitartó és elszánt az ember.
A hölgyek között első lettél a Spartathlonon, nem is akármilyen idővel. Milyen céljaid vannak még? Van-e még ettől nagyobb kihívás, mit szeretnél elérni, valóra váltani?
Szeretnék még 24 órás versenyen indulni a jövőben. Úgy érzem, van még bennem plusz kilométer. Ezen kívül szeretném magam terepversenyeken is kipróbálni. Tudom, hogy az egy teljesen más világ, és valószínű, hogy még az élmezőnyben sem lennék, de sokkal izgalmasabb, mint egy 400 méteres pályán körözni 24 órán keresztül. (nevet) Valamint, 2017-ben szeretnék ott lenni a 24 órás világbajnokságon. Ennyi van most a fejemben, aztán meglehet, hogy ez menet közben változik. (nevet)
Köszönet az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért Lates Ildikónak.