„…eddigi kormányaink vagy tabunak, vagy lényegtelen problémának tartották, olyasminek, ami rendes emberrel maximum véletlenül fordul elő. Szóval itt érdemi változás csak akkor lesz, ha első lépésként legfelső politikai szinten elismerik, hogy a bántalmazás nem magánügy, hanem kiterjedt probléma, ami a társadalom jelentős részét érinti.” (Tóth Olga, családszociológus)
Magyarországon napjainkban majdnem minden ötödik nő él bántalmazó kapcsolatban és körükben az egyik leggyakoribb halálozási ok a családon belüli erőszak. Talán a sors hozta úgy, hogy néhány nappal a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja előtt találkoztam Hercsel Adéllal, aki a legutóbbi, „Láthatatlan pokol” című könyvét a családon belüli erőszakról írta.
A mű egyszerre lenyűgöző és borzasztó. Lenyűgöző, mert olyan érzést keltett, mintha egy thriller sorozatot néztem volna, amit nem tudok abbahagyni. Érdekelt, mi jöhet még, mi következik, milyen új életet tár elém az alkotó. Ugyanakkor borzasztó, mert minden egyes történet szívbe markoló, sokkoló, olykor már hihetetlen. Minden rész, minden fejezet, noha ugyanarra a témára, a bántalmazásra összpontosít, mégis teljesen más, mégis sokoldalú.
És ez az a sokoldalúság, ami kiemeli a könyvet a hasonló témában írt társai közül. A családon belüli erőszak kapcsán sokan esnek abba a hibába, hogy azonnal a nőkre asszociálnak és egyfajta férfi-nő szembenállást próbálnak kovácsolni ebből az ezerarcú problémából. Pedig ahogy az írónő megfogalmazta
„a bántalmazás nem gender, hanem hatalom kérdése, így a frontvonal alapvetően nem nő és férfi, hanem agresszor és áldozat között húzódik.”
Ezért a könyv nem is csak a bántalmazott nőkre koncentrál, hanem azokra a férfiakra is, akik akár gyermekként, akár homo- vagy heteroszexuális kapcsolatban estek áldozatul. Mindemellett volt elég bátorsága ahhoz, hogy ne menjen el szó nélkül az olyan emberek mellett sem, akik a gyermekelhelyezés vagy szimplán sértettség okán aduászként használják fel ezt a súlyos vádat.
„Ma már őszintén ki tudom jelenteni, hidegen hagy, hogy mi van a volt feleségemmel. Alapvetően ritkán leszek a tombolásig ideges, akkor viszont az egekbe szökött a vérnyomásom, amikor legutóbb megláttam a közösségi oldalakon, hogy ő és feminista barátnői állnak a Kossuth téren, és a nőket ért erőszak ellen tüntetnek. Azok után, amit velem művelt, hogy nem sül le a bőr a képéről?” (Gábor, 38 éves)
A pokoljárás során a családon belüli erőszak áldozatainak zárt ajtók mögött megélt terrorját ismerhetjük meg, a könyv mégis azt az alcímet kapta, hogy „túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről”. Az egyik megszólaló, Zigó Judit fogalmazott így, aki hősként tekint magára, hogy egy olyan hányattatott gyermekkor után, amit neki kellett átélnie, felnőttként mégis normális emberré tudott válni. A történetét olvasva teljesen egyetértettem ezzel a kijelentéssel és azon kezdtem rágódni, hogy mégis hol van ilyenkor a rendszer, hol van a tágabb család, vagy bárki, aki segítő kezet tudna nyújtani. Azonban arra kellett rájönnöm, hogy ezek az emberek leginkább csak egymásnak tudnak segíteni azzal, hogy elmondják a történetüket és felhívják a figyelmet arra, hogy a családon belüli erőszak milyen kiterjedt probléma, és mennyi társadalmi beidegződés van, ami csak elősegíti annak további burjánzását.
A könyv történetei kendőzetlenül mutatnak rá a sokunk által még elképzelni is nehéz brutalitásra, ami rengeteg ember mindennapi valósága. Őszintén még számomra is volt olyan hihetetlen epizód, amit tényleg csak a TV képernyőjén tudtam volna elképzelni és azzal a tudattal lapoztam tovább, hogy biztosan csak túlzott az illető. Azonban amikor a környezetemből ismerős történet jött velem szembe, felülírtam önmagam, hiszen az a történet ugyanannyira lehet túlzó egy olyan egyén számára, aki nem került még kapcsolatba a bántalmazás azon formájával.
El is hangzik az egyik interjúalanytól, hogy a
„a kedvenc reakcióm az, hogy engem csak egyszer ütne meg valaki, egyből kilépnék a kapcsolatból.”
Ő is így kezdett bele az övébe, majd csapdába esett. Az ilyen megnyilatkozók általában kifelejtik a képlettből azt, hogy ebben az esetben a bántalmazó a társuk, akihez legtöbb esetben érzelmi szálak fűzik, ha pedig a szeretet idővel el is múlik, addigra a bántalmazó kapcsolatok dinamikája szerint olyan erős függés alakul ki az agresszor felé, hogy egyedül szinte képtelenség szabadulni.
És ezen a ponton kell megemlítenem a könyv egy másik nagy erényét, méghozzá azt, hogy nem hagy minket magunkra ezekkel a borzalmas történetekkel, hanem a végén szakértőkkel, pszichoterapeutákkal, igazságügyi pszichológussal, családsegítővel, családjogi ügyvéddel, pedagógussal reflektál a történetekre, akik sok mindenre szakmai magyarázatot adnak, még ha ez sokszor nem is hoz megnyugvást.
(Fotó:Balogh Zoltán/MTI)