A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején születettek kálváriája a rendszerváltással kezdődött. Hirtelen kaptunk egy szótárnyi új fogalmat, amit menet közben kellett megtanulnunk. Munkanélküliség. Leépítés. Versenyszféra. Kiderült, hogy a szakma már nem elég: érettségi kell, aztán diploma, majd még egy diploma és nyelvek, ha egyáltalán labdába akarunk rúgni.
Mi voltunk a nagy remények generációja. Azt hittük, egy szabad világba lépünk, ahol mi majd felépítjük a nyugatot. Ehelyett a nyakunkba szakadt a kilencvenes évek vadkapitalizmusa és szabadrablása. Kaptunk egy demokráciát, amit meg kellett volna tanulni használni, de valójában senkinek sem sikerült: sem a szüleinknek, sem nekünk, sem azoknak, akik azóta is irányítják az országot.
A mozgó célpontok évtizedei
Ahogy felnőttünk, elkezdtük játszani az életet a folyamatosan változó szabályaik szerint. Mindig azt csináltuk, amit a korszellem vagy az állam elvárt tőlünk – és valahogy mindig kiderült, hogy rosszul csináltuk.
Vettünk benzines autót, mert az volt a norma. Aztán ránk szóltak, hogy az környezetszennyező, vegyünk dízelt, az a jövő. Vettünk dízelt. Erre pár év múlva kitiltottak vele a fél világból, mondván: klímagyilkosok vagyunk, vegyünk elektromost.
Ugyanez volt a jövőépítéssel. Azt mondták, vegyél fel svájci frank alapú hitelt, mert az a biztos, a stabil, abból lesz saját otthonod. A devizahitel aztán úgy söpörte el a fél generáció jövőjét, a családok békéjét és a megtakarításokat, mintha sosem lettek volna. Fizettük az adót becsületesen, húztuk az igát, de mindig kiderült, hogy ez kevés. És miközben mi a tisztességes túlélésért pedáloztunk, azt néztük, hogyan híznak a semmiből pofátlanul gazdaggá azok, akik sosem a szabályok szerint játszottak.
Odalett a fiatalság
Mire észbe kaptunk, eltelt tizenhat év ugyanabban a mozdíthatatlan politikai rendszerben. Egy egész generáció fiatalsága és legaktívabb korszaka darálódott le a kétharmados ígéretek, a nemzeti jelszavakba csomagolt vagyonátmentések és a végtelenített ellenségkép-gyártás közepette. Mi voltunk az a réteg, amelyik bízott benne, hogy a munkának és a tudásnak lesz értéke, de be kellett látnunk, hogy a lojalitás és a helyezkedés mindent felülír.
És ami a legfájdalmasabb: közben megöregedtünk, a szüleink pedig elfogytak mellőlünk.
Amikor elkezdtük járni velük a kórházakat, a huzatos, omladozó folyosókon szembesültünk azzal a brutális valósággal, hogy az egészségügy, amibe ők negyven, mi pedig húsz éve fizetjük a járulékot, valójában nem működik. Hogy az életvégi méltóság luxus, amire a rendszer nincs felkészülve. Aztán jött a temetés, és kiderült, hogy a kegyeleti rendszer is csak egy lélektelen, rideg gépezet, ahol a gyász csak egy újabb számla a sorban.
Nem ezt vártuk.
Mi tényleg elhittük, hogy ha alkalmazkodunk, ha tanulunk, ha dolgozunk, akkor a végén rendben lesz minden. Most itt állunk az ötvenes éveinkhez közeledve, és keressük, hol csúszott el az egész. Nem mi rontottuk el. Csak egy olyan társasjátékot játszottunk végig becsületesen, amelynek menet közben tucatszor átírták a szabályait – és mindig úgy, hogy a végén garantáltan mi legyünk a vesztesek.