A 2010-es Fidesz-kormány idején még legalább szavakban lehetett látni némi kezdeményezőkészséget azzal kapcsolatban, hogy a magyar kultúra ügyét pozitív irányba mozdítsa előre a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ám ezzel kapcsolatban már a második Orbán-kormány ciklusának végére minden illúzió szertefoszlott.
Az évek folyamán az élet minden területét beszőtte az erőpozícióból politizáló, fideszes szekértáboros gondolkodásmód, és vékony hártyaként ráfeszült a kultúra különböző rétegeire is. Épp úgy, ahogy azelőtt a balliberáris értékrend volt uralkodó e téren.
A legnagyobb baj azonban, hogy sem az új, sem a régi váz alatt nem találunk tartalmat:
üvegház helyett az MSZP-SZDSZ- és a Fidesz-éra is inkább eldobott nejlonzacskóként terült el szellemi életünkön, aminek nem támogatásával, leginkább csak ellenére nőhetett virág a magyar kultúra talajából.
A kulturális emlékezet, a szellemi és épített örökség, a magas és a populáris irodalom, a nemzeti és a társadalmi identitás szegmensei, szimbólumai és terei a jobb- és baloldalon magasodó sziklafalak szorosában hánykolódó tömegként léteznek csupán, amit hol az egyik, hol a másik part felé dobál a dagály, ám oldaltól függetlenül mindig ugyanaz a végeredmény:
a kicsiny hullámok megtörnek a bezárkózó, szektás valóságzárványok meredélyein, melyekről a víz nagy része nyom nélkül pereg vissza.
A balliberális térfélen a progresszív irányzatok és a modern művészeti vívmányok kiirtása miatt aggódnak épp gőzerővel, és ugyanúgy a mucsai provincializmustól féltik az országot, mint tették azt legutóbbi kormányzásuk alatt - amikor ők diktálták a tempót. Most legfeljebb a hangerő változott, hiszen a politikai válságát élő, szó szerint a létéért küzdő baloldalnak kevesebb kapacitása van ilyen ügyeken rugózni (bár néha a Fidesz előzékenyen kisegíti őket például egy Nagy Imre-szobor körüli műbalhéval).
Közben a magát jobboldali konzervatívnak mondó táborban egyszerre szólnak a nemzeti kultúra újjászületéséről a dicshimnuszok, ugyanakkor - skizofrén módon - a baloldali kultúrtöbblettől féltik a különféle vívmányokat. Amelyek egyébként még a rendszer fő ideológusai szerint is hiányoznak.
A fő kultúrharcos Szakács Árpád épp hétfőn fogalmazott úgy a Magyar Időkben megjelent cikkében, hogy a kormányzatnak
"az elmúlt nyolc évben sem volt saját kulturális politikája, kulturális jövőképe, víziója, stratégiája, folyamatosan ötletelt, improvizált, alkalmazkodott, sodródott, ide-oda csapódott".
Emellett már csak hab a tortán, hogy Klebelsberg Kuno forog a sírjában, ha látja, mi zajlik a neve alatt oktatáspolitika címszóval, és hogy Orbán Viktor Magyarországán több a korai iskolaelhagyó, mint az elmúlt 11 évben bármikor. Széchenyi István pedig ha tehetné, még egyszer golyót röpítene a fejébe a Magyar Tudományos Akadémia körül zajló folyamatok miatt.
A két oldal számlájára, a minden kompromisszumot és szinergiát kizáró, tudathasadásos gondolkodáson és az irracionális félelmeken alapuló kultúrafelfogáson túl is igen sok dolog írható még. A két legfontosabb talán a következő:
- mindketten sikerrel sterilizálták a magaskultúrát azzal, hogy elszakították azt a társadalom széles rétegeitől;
- a populáris kultúra és kommunikáció tereibe pedig beszabadították azt a mérhetetlenül primitív, bulvárral fertőzött, értelmiségellenes infotainmentet, ami sem a médiában, sem a közbeszédben nem hagy helyet a minőségi szellemi termékek számára.
De ha az ország határain túlra tágítjuk a képet, akkor még több közös mulasztásra derül fény. Sem a baloldal, sem a Fidesz nem volt képes például a rendelkezésére álló kormányzati idő alatt konkurenciát teremteni a szomszédos országok hazug, történelemhamisító politikájának.
A Gyurcsány-éra jobb esetben bűnös nemtörődömséggel, rosszabb esetben szervilis megfelelési kényszerrel szemlélte, ahogy a magyar múlt nagyjait és nemzetünk Kárpát-medencei eredményeit elszlovákosítják, elrománosítják vagy elszerbesítik, illetve kiradírozzák. Orbán Viktor regnálása alatt viszont eljutottunk oda, hogy a politikai kardcsörtetések miatt már senkit nem is érdekelnek ezek az égbekiáltó igazságtalanságok: a hazai magyarok egy jó része gyűlöli a határon túliakat, mert a Fideszre voksolnak, egy másik része jobban retteg a migránsoktól, mint hogy érdekelje az elszakított nemzetrészek és az általuk képviselt szellemi örökség sorsa, az európai közvéleményt pedig azért, mert a miniszterelnöknek hála elegük van a magyarokból.
Meglepő, de az egyetlen terület, ahol kulturális értelemben némi pozitív eredménnyel büszkélkedhet a kormányzat, az a magyar filmgyártás. A vasárnap elhunyt Andy Vajnáról mindenkinek meglehet a véleménye, mind magánéletét, mind üzleti machinációit tekintve - nekünk is megvan -, de egy biztos: filmes szakemberként képes volt relatív sikereket elérni és újra életet lehelni a magyar filmiparba azzal, hogy a keze alatt a Nemzeti Filmalap külföldön is pozitív értékelésekre találó, értelmes projekteket is támogatott, amire évtizedek óta alig volt példa (mostantól pedig elég kétséges, hogy ez marad a trend).
Ez viszont rettenetesen sovány vigasz, ha azt nézzük, hogy az elmúlt nyolc év összes többi kulturális projektje (és részben ez is) az érdektelenség, a nepotizmus vagy a gazdasági haszonszerzés áldozatává vált.
Hiába ülnek lassan az Operától kezdve, a Petőfi Irodalmi Múzeumig a fideszes nómenklatúra tagjai a vezető pozíciókban, ha semmi olyan művészi és kulturális érték nem kerül ki az intézmények falai közül, amelyre nemhogy egyformán büszke lehetne minden magyar, de legalább érdekelne valakit.
Hiába van több százmilliárdos Nemzeti Kastély- és Várprogramunk, ha itt is következetlenül, többnyire egyéni gazdasági érdekek mentén tűnnek el a pénzek, és mellette a magyar műemlékvédelemnek még az írmagját is kiirtják a közigazgatásból.
Hiába adnak ki a kurzusszerzők könyvei mellett nagyon fontos történelmi vagy irodalmi munkákat is, akár újakat akár elfeledett és elfeledtetett klasszikusokat, ha már alig találnis olyan embert Magyarországon, aki még olvas. Ugyanide sorolható az is, hogy hiába hoz létre a kormány Innovációs Minisztériumot, ha kilenc éve eszébe sem jut, hogy legalább némi áfacsökkentéssel helyzetbe hozza a magyar e-könyvgyártást és így némileg közelebb vigye a kultúrát a fiatalokhoz.
És végül hiába akar a kormány "értékteremtő kultúrát", ha ennek felügyeletét a Nemkívánatos Dolgok és Piszlicsárénak Tartott Ügyek Emberi Erőforrások Minisztériumának ernyőszervezete alá zsuppolja be, hogy ugyanúgy sorvadjon el, mint a magyar egészségügy.
A baloldal és a Fidesz számára is van egy nagyon rossz hírünk:
sem görcsös kirekesztéssel, sem az áldozatszerepbe meneküléssel - tehát eleve vesztes pozíciókból - nem lehet kultúrát teremteni vagy ápolni. Kárpát-medencei kultúrfölényt megvalósítani pedig pláne nem.
A múltunknak és identitásunknak egyszerre része - és kell, hogy része legyen - Nyirő József, Wass Albert, Somogyváry Gyula, József Attila, Ady Endre és Radnóti Miklós, a jelenünknek pedig Spiró György és Csurka István. A magyar kultúra története viszont nem velük kezdődik, ahhoz pedig, hogy ne is velük érjen véget, nem ártana abbahagyni az értelmetlen egymásnak feszülést. Ez pedig nem csak a két birkózó szellemi kerti törpén múlik, hanem rajtunk, az egyszerű embereken is.
Föl kell állnunk az önsajnálat teleszart bilijéről, és meg kell mondanunk, mi a magyar
Ha valaki megkérdezné, nálam mikor merült föl először húsba vágó komolysággal ez a kérdés, akkor biztosan 2006 jutna eszembe.Rengeteg dolog akkor került be a köztudatba, amiről előtte nem szabadott, nem volt illő beszélni, vagy egyszerűen csak mindenkit hidegen hagyott és nem volt az identitásunk része: