Árulók: amikor a diktatúra a színfalak előtt épül

Október 9-én mutatták be A berni követet, a Félvilágot és a Szürke senkiket jegyző Köbli Norbert forgatókönyve alapján készült legújabb történelmi drámát, az Árulók című tévéfilmet. Fazakas Péter rendező és csapata alaposan kitett magáért, és olyan élménybombát sikerült letenniük az asztalra, amit túlzás nélkül minden magyar embernek érdemes megnéznie. Sok hasonlóságot fogunk találni a film világa és a jelen valósága között.

"Ez egy időtlen emberi dráma, igaz történet alapján"

A történet 1948-ba, "a fordulat évébe" kalauzol minket, a küszöbön álló kommunista hatalomátvétel előestéjére. A megtörtént esetet feldolgozó cselekmény az emigráns kommunista, ekkor a szovjet hadsereg őrnagyaként ténykedő író, Illés Béla (Hegedűs D. Géza), lánya Illés Tatjána (Sztarenki Dóra) és Tamási Gábor (Klem Viktor), a háborút és a szibériai fogolytábort megjárt tanársegéd között kibontakozó drámát mutatja be.

Tatjána édesapjának egyik fő művét, A Guszev-ügyet akarja színpadra vinni az egyetemen, a főszerepbe pedig váratlanul belecsöppen szerelme, Gábor, aki meggyőződéses demokrataként nem igazán találja a hangot a lány bigott kommunista apjával, amin az sem segít, hogy komoly kétségei vannak afelől:

valóban létezett-e 1848-49-ben Illés Béla történetének főszereplője?

Nehéz többet írni anélkül, hogy lelőnénk a cselekmény poénját, de annyi így is elmondható a filmről, hogy egy önreflexiókban bővelkedő, de önmagán szinte minden mondatában és jelenetében túlmutató, atmoszférateremtésben és a feszültség lassú fokozásában az utóbbi évtizedben szinte páratlan alkotással állunk szemben.

"Félned nem kell, de kétszer is meg kell gondolnod, hogy mit mondasz"

Eleinte kissé zavaró lehet a történetmesélés szájbarágós volta, de a néző viszonylag hamar ráeszmél: nem a Guszev kapitány alakja körül bonyolódó "igaz-hamis játék", és a két fiatal kapcsolatának alakulása az igazán érdekes, hanem

a propaganda látszatvalósága, a célt szentesítő eszközök, a lopakodó diktatúra egyre nyilvánvalóbb kiépülése és az igazság kimondásának hősi aktusa között feszülnek a fő ellentétek.

A szerelmi tragédia végkifejlete épp ezért nem is hat akkora erővel, ahogy azt a gyanútlan néző elsőre várná. Hatalmas csapdát kerül el a film, amikor nem a nyilvánvalóra - a nyílt szembeszállásra, és az utána követező felelősségvállalásra - helyezi a hangsúlyt,

helyette a megtöréssel és a teljes lelki önfeladással sokkol zárójelenetében.

A didaktikus jelleg és a folyamatos sejtetés ugyan a mélyebb konfliktus kibontásának sem mindig kedvez, a meglepően hatásos cselekménysűrítő montázsok vagy a dialógusok lélektani erejét csak kis mértékben veti vissza. Amikor például Illés Béla arról tart kiselőadást lányának, hogy egy igazi kommunista mindig azt nézi, mennyire "hasznos" a párt számára, lehetetlen nem a jelen Magyarországára asszociálni, ahol a sajtó és a közélet jelentős részét hasonló béklyók tartják kíméletlen szorításukban, és

vannak szerkesztőségek, ahol az sem lenne csoda, ha a heti értekezleten szóról szóra hangoznának el a Vörös Hadsereg őrnagyának szavai.

A színészi játék és a hangulat

A valódi Illés Bélára kísértetiesen hasonlító Hegedűs D. Géza zseniálisan hozza az anekdotázó, saját történetein a kínos csöndekben is nagyokat kacagó, önző és gyáva kommunista író alakját, aki gerinctelenül szolgálja ki egyetlen megmaradt támaszát az életben: a Pártot. Rég láthattunk ennyire meggyőző antagonistát a filmvásznon, Hegedűs pedig képes bemutatni: több van a figura mögött sematikus gonoszságnál.

Sztarenki Dóra és Klem Viktor erotikában sem szűkölködő románca és tragédiája is megállja a helyét, a két szereplő között is meggyőző kémia működik, bár a női főhős belső vívódása - érthető módon - több teret kap, mint a férfié, így a színésznőnek is több lehetősége van megcsillogtatni tudását. Klem Viktor néhol ugyan kissé merev, de ez inkább írható a karakter attitűdjének számlájára, mintsem a színészi játékéra, ami a kétszereplős jelenetekben érezhetően erősebb.

A mellékszereplők kissé felejthetőre sikerültek (egyetlen kivétel talán a rendezőasszisztens besúgót  alakító Dobrosi Laura), és inkább az atmoszférateremtés erejéhez tesznek hozzá, ami jelen esetben nem is akkora probléma. A hangulatkeltés ugyanis mesteri finomsággal érvényesül: Nagy András operatőr munkájáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ahogy Fazakas Péter rendező is látványos magabiztossággal tartotta kézben a produkciót.

A film képi világában a sötét tónusok és a nyomasztó helyszínek dominálnak, a szinte folyamatos félhomály pedig már-már noirba tolja át az életérzést, ami kiválóan passzol a mondanivalóhoz, és nyilvánvalóságában sem zavaró.

Parádi Gergely zenéje kellő finomsággal tesz hozzá a feszültség növeléséhez, de sajnos helyenként a film ezen aspektusa is áldozatul esik a szájbarágásnak. Jó lenne, ha a magyar filmesek magukévá tennék a "kevesebb néha több" szemléletet, főleg ami a dialógusok drámai zsenyegéssel történő aláfestéséről van szó (a korrektség kedvéért azért meg kell jegyezni, az említett visszatérő zajnak szimbolikus jelentősége van, hiszen a film vége felé felerősödve, egy elcsattant pofon zúgását idézve emeli a drámai hatást a nézőben, de nem biztos, hogy ez volt a legszerencsésebb húzás az alkotók részéről).

A sajtóvetítésen bemutatott verzió egyetlen komoly hiányossága az orosz párbeszédek feliratainak elmaradása volt, de ezt nyilvánvalóan javítják majd a készítők.

Kötelező darab

Összességében ismét egy kiváló történelmi drámával lettünk gazdagabbak, egy olyan korszakról, amely eddig ilyen direkt módon sosem jelent meg a mozivásznon. A film minimális hibái ellenére csak azt tudjuk javasolni mindenkinek:

ne maradjanak le a Duna Televízión esedékes, október 23-ai tévépremierről!

Szürke senkik: rendhagyó frontdráma, amit nem szabad kihagyni

Kovács István első tévéfilmjéről nehéz nem egy olyan ember elragadtatásával írni, aki már hosszú évek óta várta, mikor kerül képernyőre az első világháború, magyar szemmel. A Szürke senkik végre megadta ezt az élményt, igaz nem teljesen úgy, ahogy vártam, de csalódás nem ért.