Létezik-e objektív valóság? Higgyünk minden hírnek, vagy kételkedjünk minden hírben? Hogyan változott meg a kapuőrök szerepe? Hogyan léphetnek fel a társadalom szereplő az álhírek ellen? És mennyire lehet proaktív Vona Gábor és a Második Reformkor Alapítvány kezdeményezése, mely pénzmegvonással büntetné azokat a szerkesztőségeket, akikről bíróság mondta ki, hogy fake newst terjesztenek? Nagyinterjút készítettünk Krekó Péter szociálpszichológussal.
Három definícióval indítok. Az Európai Bizottság magas szintű szakértői csoportja szerint a dezinformáció „olyan hamis, pontatlan vagy félrevezető információ, amelyet nyereségvágyból vagy szándékos károkozás elérése érdekében készítenek, tesznek közzé vagy terjesztenek. Ez a tevékenység fenyegetést jelenthet a demokratikus folyamatokra és értékekre, de akár a közélet egy specifikus részét is érintheti, mint például az egészségügy, tudomány, oktatás vagy gazdaság”. Hunt Allcott és Matthew Gentzkow úgy fogalmaz, az álhír „olyan hírcikk, amely szándékait tekintve és igazolhatóan hamis, és amely olvasóit félrevezetheti”. Ön pedig Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája című könyvében azt írja, az álhír „olyan, a nyilvánosság fórumain terjesztett információkra utal, melyeket szándékos megtévesztés céljából fabrikálnak. Ez tehát a nyilvános hazugság minősített formája: aki az álhírt létrehozza, pontosan tisztában van azzal, hogy a valóságnak nem felel meg, amit mond”. Mi az oka annak, hogy az álhírnek továbbra sincs tudományosan elfogadott, egységes fogalommeghatározása?
Társadalomtudományokban számos olyan jelenség van, melyről széles körben beszélnek, és nincs egységes definíciója. Általában olyan kérdésekben találunk nagy vitákat meghatározások kapcsán, melyek politikai kereszttűzben állnak, és emiatt átpolitizált maga a fogalom is. A fake news kapcsán pontosan ezt mondhatjuk. Az Európai Bizottság szakértői anyagának az a véleménye, hogy az álhírek fogalmát azért nem szabad használni, mert elkoptatta a köznyelv, és a politikai csatározások során mindenki álhírt kiált a másikra, így kiüresedik a fogalom. Ezzel én azonban mélységesen nem értek egyet, ez ugyanis minden fogalomra igaz: amelyik megjelenik a politikai közbeszédben, azt a politika természetesen használja és kihasználja. Nem kell minden fogalmunkat eldobni azért, mert mások nekünk nem tetsző módon használják őket, inkább határozzuk meg mi őket tisztán és pontosan. Igaz persze, hogy rontja a szakértői diskurzus lehetőségét az, hogy mindig mindenki álhírt kiált, és a dezinformáció kifejezés például kevésbé elkoptatott. A magyar nyelvben viszont kevésbe triviális is. Azt hiszem továbbá, hogy álhír létezik. Mindennapos jelenség, hogy egyesek a valósággal ellentmondó információt osztanak meg szándékosan, megvezető célzattal, széles közönség előtt. A dezinformáció fogalmának az az előnye, hogy az magába foglalja azokat a nagyon manipulatív, információszelekción alapuló megvezetési technikákat, melyek – az álhírekkel ellentétben – nem feltétlenül nyílt hazugságra épülnek. Mindkét fogalom kapcsán felélénkült ugyanakkor az a kérdés, hogy létezik-e objektív újságírás, vagy egyáltalán objektív valóság, mert ezen fogalmak ezt előfeltételezik.
Ez egy nagyon érdekes filozófiai kérdés. Kicsit Schrödinger macskájának érzem az objektív valóságot: addig létezik, amíg valaki meg nem szólal egy adott kérdésben, mert mihelyt az adott személy megnyilvánul, az ő attitűdjei, sztereotípiái befolyásolják az objektív valóságról alkotott képet.
Én pozitivista vagyok, úgy vélem, hogy igenis létezik objektív valóság. Annak ellenére is, hogy szociálpszichológusként látom, hogy az emberek mennyire konstruált valóságban élnek. A szociálpszichológusok nagyon sok olyan kísérletet végeznek, melyben megmutatják, hogy mennyire máshogy észleljük a valóságot, mint az valójában. És ez a „mint az valójában” kitétel az objektív valóság, az objektív mérce, hogy valami megtörtént vagy nem történt meg. Például: helyesen ítélik-e meg az emberek egy vonal hosszát egy másikhoz képest egyénileg, illetve csoportban?
Mérhetetlenül károsnak tartom azt a túlhajtott posztmodernista megközelítést, hogy minden csak értelmezés kérdése.
Ha a hírekről beszélünk: például tényleg támogatta-e a pápa Trumpot a 2016-os választáson? Nem! Tényleg volt Obamának muszlim szentélye a Fehér Házban? Nem! Tényleg holtan esett össze a Nyugati pályaudvarnál egy koronavírusos nő március elején? Nem! Én szellemileg laposnak, károsnak és cinikusnak tartom azt a fajta gondolkodást, mely azt mondja, hogy a politika úgyis egy konstruktum, mindenkinek véleménye van, és ezért nincs igaz és nincs hamis. Peter Pomerantsev a könyvében kifejti, és a modern dezinformációfogalmak már ezzel a gondolatkörrel operálnak, hogy
a dezinformáció akkor ér igazán célt, ha elbizonytalanítanak abban, hogy létezik objektív valóság.
Ha ezt elkezdjük vitatni, akkor a dezinformációs gépezetek győznek. Mert onnan kezdve, hogy azt mondjuk, semmi nem igaz, minden igazzá válik.
Jóhiszeműség és szerkesztői felelősség
Mindhárom idézett álhír-, illetve dezinformációfogalom tartalmazza a „szándékos” szót, azaz álhírt csakis szándékosan lehet előállítani. Mi a helyzet azzal, ha valaki jóhiszeműen megoszt valami olyat a Facebookon, ami hamis? Például amikor azt olvassa, hogy egy beteg gyerek gyógyulásához szükséges a minél több megosztás vagy lájk?
Erre létezik egy angol kifejezés, a misinformation, amit megkülönböztetünk a disinformationtől, a szándékos megtévesztéstől. Előbbinek magyarul nincs is megfelelője, talán a téves információ. A dezinformáció esetében van egy előfeltételezés, hogy ezt valaki szándékosan csinálja. Ezt azonban nem minden esetben tudjuk. Például arról az Iránban terjedt hírről, hogy a metil-alkohol megelőzi a koronavírust, és amitől több, mint hétszázan is meghatlak, nem tudni, hogy valaki szándékosan terjesztette-e. Valószínű, hogy itt misinformationről van szó.
A dezinformáció elemzése esetén viszont ki kell jelenteni, hogy valakinek ilyen szándéka van.
Ez persze következtetés, mert én nem tudok az ő fejével gondolkodni, de ebből a feltételezésből indulok ki. Ám nehezíti, hogy nagyon ritka az, amikor „ott van a füstölgő puskacső”, tehát amikor látjuk a titkosszolgálati iratokból a megvezetésre irányuló stratégiát. Ebből fakadóan a dezinformáció elemzése nehézkes terület, az elemzőnek nagyon sok olyan előfeltételezéssel kell élnie, amire nincs közvetlen, empirikus bizonyítéka.
A közösségi médiában azonban már nincs sem ilyen jellegű kapuőr, cenzor, sem olyan, mint a szerkesztő, aki vigyáz arra, hogy a szerkesztősége valós hírt tegyen közzé. Hogyan változott meg ez a szerep?
Kijelenthető, hogy a közösségi média ebből szempontból új minőséget hozott a dezinformációk terjedésében. A megtévesztések persze egyidősek az emberiség történetével. Ami a hírek szempontjából fontos, hogy a szerkesztőségek továbbra is valamiféle szűrőként funkcionálnak. Vannak emblematikus esetek a múltból, amikor például Edgar Allen Poe újságíróként saját maga is gyártott álhírt, amivel nagyon népszerű lett, csak nem kapott állást, mert az újságírásban a hitelesség is számít. A hagyományos médiamodellben a szerkesztőségek érdekeltek abban, hogy valamennyire megszűrjék az információt, mert ha nem, az később megbosszulja magát hirdetési pénzekben, közvélemény által, politikai térben stb. Ez persze egy tradicionális idealista megközelítés, és sajnos már ma sem igaz, nem is kell messzire menni. Elég a fideszes vagy a baloldali obskúrus oldalakra gondolni (a kormányoldalon sokkal több ilyen van), ahol az álhírek alkalmazása a napi hírgyártásban nagyon elharapódzott, vagyis már a hagyományos médiában is egyre kevésbé működnek ezek a szűrők. Az álhírek az átpolitizált médiában a politikai logika mentén egy szűk témában jelennek meg, ezért ha migránsokról, Sorosról stb. olvasunk, sokkal óvatosabbak vagyunk, de azért azt nem írják le, mint az igazi álhíroldalak, hogy holnap piros hó fog esni, vagy hogy egy harcsa lenyelt egy embert a Tiszában. A közösségi médiában egyáltalán nincsenek ilyen szűrők.
„Bemondta a tévé…”
Például egy Ötpercpihenőnél nincs szerkesztőség, bármit megoszthat a Facebookon, amit a jóhiszemű felhasználók a saját körükben, véleménybuborékukban virálisan továbbosztanak. Van-e olyan társadalmi szegmens, amelyik emiatt jobban ki van téve az álhírek okozta veszélyeknek?
A pszichológiai kutatások alapvetően azt mutatják, hogy
az álhírek az idősebb generációkat jobban veszélyeztetik.
Ennek a legfőbb oka kognitív pszichológiai, vagyis az információ rugalmas kritikai felülvizsgálatának, valamint a kognitív önreflexivitásnak, azaz a saját tudásommal kapcsolatos problémák felismerésének, korrigálásának gyengébb képessége. A korral a megismerő rendszer már sokkal kevésbé rugalmas. Ez rosszul hangzik, de sajnos ezt mutatják a pszichológiai vizsgálatok. Náluk könnyebben megtapad az álhír, a korrekció után is sokkal kevésbé változik meg az emléknyom, és a téves információ jobban megmarad. A másik ok, hogy van benne egy szocializációs elem is. Én emlékszem az egyik első igazi interneten látott álhírre, több mint egy évtizeddel ezelőtt, talán még e-mailen terjedt, hogy hatalmas földrengés volt Magyarországon. Rákattintottam, és azon gondolkodtam, miért írnak le egyáltalán ilyeneket az emberek?
A kattintás előtti első reakcióm nekem is az volt, hogy itt van az interneten egy hír, biztos igaz.
Az idősebb generációkban, de sajnos a totalitárius rendszerekben felnőtt emberek esetében is lehet egy megelőlegezett naivitás a média felé.
Tehát egyfajta „bemondta a tévé, tehát igaz” hozzáállás?
Pontosan, és szerintem az újabb generációk esetében ez már nem feltétlenül van így. De tovább bonyolítva a gondolatmenetet: nem jó a feltétlen bizalom, de az sem jó, ha valaki mindennel szemben szkeptikus. Mi is találtunk az összeesküvés-elméletek kutatása kapcsán olyat, hogy
azok hisznek legjobban a konteókban, akik magukat a legkritikusabb gondolkodásúnak tartják. Tehát aki mindenben kételkedik, azt ez az univerzális szkepszis elvezetheti a legvadabb összeesküvés-elméletekhez.
A két szélsőség, vagyis a teljes naivitás és a mindent megkérdőjelezés között azért sok árnyalat is létezik.
Bizonyos fokú naivitás az emberből automatikusan jön, mert evolúciósan nem vagyunk hozzászokva, hogy ne higgyünk a saját érzékszerveinknek. Amit olvasunk, amit látunk, bármilyen kamu kép, elhisszük. Ezt pedig az új politikai kampányok egyre inkább kiaknázzák. Szél Bernadett mesélte nemrég egy beszélgetésen, hogy mikor a Fidesz kerítésátvágós montázs kampánya futott, akkor többen kérdezték tőle, miért fotózkodik ilyen emberekkel.
Mindenben kételkedni is értelmetlen
Mi a különbség a kritikus gondolkodás és a kételkedés között?
A propagandaadók általában azt az ígéretet nyújtják a nézőknek, hogy ott valami olyat tudnak meg, ami túlmegy az evidencián. A Russia Todaynek a szlogenje „Question More!” (Kérdőjelezz meg több mindent!) A Sputniknak „Telling the Untold.” (Elmondjuk az elhallgatottat.) Az álhíroldalaknak és főleg az összeesküvés-elméleteket terjesztő oldalaknak a címe is ehhez hasonló: Titkok Szigete, Titokterminál, Titkolt Hírek stb. Mindegyik arra hajaz, az az ígérete, hogy olyan dolgot tudunk meg innen, amit sehonnan máshonnan nem. Több kutatás is volt, sőt 2010-ben a vörösiszap-katasztrófa kapcsán én magam is végeztem ilyen kutatást, ahol azt találtuk, hogy aki magát kritikus gondolkodásúnak tartja, az jobban hisz ezekben az összeesküvés-elméletekben. Vagyis a gond az, hogy ha ösztönzünk a kritikus gondolkodásra, akkor azzal azt implikáljuk, hogy a legkomolyabb probléma manapság csak és kizárólag a hiszékenység.
A fiatal korosztályoknál azonban sokszor ennek a kritikus gondolkodásnak a túlhajtása a probléma. Tehát a mindenben való kételkedés ugyancsak megvezethetővé tesz minket.
Úgy vélem, az egészséges kritikus gondolkodás arról szól, hogy az ember tudja azt, bizonyos helyekről nagyobb valószínűséggel hall helyes információt. Vagyis nem kételkedik mindenben, hanem vannak olyan helyek, ahonnan inkább elfogadja az információt, és vannak, ahonnan inkább nem. A mindenben való kételkedés ugyanolyan értelmetlen, mint a mindenben való kritikátlan hit.
Ki jogosult arra, hogy ilyen információforrást létrehozzon, üzemeltessen?
Az összeesküvés-elméletek arra épülnek, hogy kérdőjelezzünk meg mindent, amit a tudósok mondanak, mert hazudnak; amit a politikusok mondanak, mert ők is hazudnak; a statisztikusok mind hazudnak; az újságírók mind hazudnak. Az azonban, aki senkinek nem hisz, az nem lesz okosabb. A demokratikus társadalmak a bizalom és a bizalmatlanság helyes egyensúlyára épülnek. A vak bizalom sem jó, és az újságírók, a civil szervezetek, a hatalmat ellenőrző szervezetek az intézményesült bizalmatlanságról szólnak, arról, hogy tudjuk, az embernek van hajlama arra, hogy visszaéljen a hatalommal. Ez a watchdog, az őrkutya funkció. Valami gyanakvás kell a társadalomban, de ha átesünk a ló túlsó oldalára, és mindenben kételkedünk, akkor ott nagyon komoly probléma van. Persze a „kritikus gondolkodás fejlesztésénél” kevésbé hangzik jól, ha azt mondjuk, vissza kell adni a hagyományos tudásteremtő intézmények presztízsét, mint amilyen a tudomány, a hagyományos újságírás stb., de erre szükség lenne, mert ott több a kapuőr. Ez ugyan elitista érvelés, de látni kell, hogy milyen
álságos tud lenni az a populista, áldemokratikus érvelés, hogy nemcsak saját véleménye, de saját ténye is lehet bárkinek.
Ez ugyanis elvezethet egy olyan univerzumhoz, ahol a végén senki nem tud semmit, és megkérdőjeleződik az abban való bizonyosságunk, hogy egyáltalán van-e érvényes tudás a világon. Kutatásokból tudjuk ráadásul, hogy a dezinformációs piac is erősen elitista: az államok, politikusok, celebek, influencerek által terjesztett dezinformációk és téves információk terjednek a legkönnyebben.
Megelőző csapás
Ön a könyvében az álhírek elleni küzdelem négy formáját jelölte meg, mind előzetes, mind utólagos kínálat-, illetve keresletcsökkenésről ír. Ezek mit is takarnak?
Ez egy rendszerező mátrix, amit azt jelenti, hogy az információ befogadása előtt vagy után, illetve hogy az üzenet befogadóit vagy kibocsátóit célozza-e valamiféle beavatkozás mentén. A legtöbb kutatás azt mutatja, hogy
az előzetes beavatkozás sokkal hatékonyabb.
A pszichológiai kutatások azt mondják, hogy ha találkozom egy álhírrel, akkor bármennyire is szkeptikus vagyok, nyomot hagy bennem. Ez egyrészt az elsőség hatása, másrészt az igazság illúziója, vagyis ha sokat hallok erről az álhírről, összeesküvés-elméletről, akkor ha ez a téma szóba kerül, akkor ezt felidézem. És az is lehet, hogy az adott ember reakcióit ez befolyásolja, aki sokat hall álhíreket, összeesküvés-elméleteket, az bizonyos szintig a hatásuk alá kerül, mert ezek mentén kezd el gondolkodni. Ha valaki ehhez nem szakértői szinten viszonyul, akkor elkezd hatni rá. Pszichológiai kutatások bizonyították, hogy akármit csinálunk, amit láttunk és befogadtunk, az hat ránk. Ebből az következik, hogy pragmatikus szempontból legjobb technika az, ha megakadályozzuk, hogy találkozzunk ezzel az információval
Valóban rákot okoz a naptej? És miért hiszik el annyian?
Hogy álhírek, dezinformációk árasztanak el minket, az tulajdonképpen akkora közhely, hogy szinte le sem kellene írni. Hegel német filozófus szerint „egy társadalom akkor válik modernné, amikor életünk központi útmutatójaként és a hatalom meghatározójaként a vallás helyébe a sajtó lép".
Csak itt az összes olyan dilemma előjön, ami a cenzorok, a szűrő algoritmusok szerepével kapcsolatos. A modern pszichológiai kutatásokat nézve azt mondhatjuk, hogy
a hagyományos szólásszabadság-elképzelések bizonyos szempontból – rossz kimondani, de – anakronisztikusak.
Lehet itt hivatkozni a versengő ötletekre, és hogy a legrátermettebb majd túléli, de a gyakorlatban, a modern nyilvánosságban, ahol dezinformációs gépezetek tolnak ipari mennyiségben álhíreket a nyilvánosságba, egyre kevésbé működik így. Ezért fontos a kínálati oldal szabályozása, mert amit jobban tolnak, abban többen fognak hinni, nincs igazi, tiszta versengés. Gondoljunk el egy vitát arról, hogy beoltassuk-e a gyermekeinket vagy sem! Érkezik egy visszafogottabb stílusú virológus, vele szemben meg egy nagyon szuggesztív, de a valóságtól elrugaszkodott dolgokat citáló, oltásellenes showman. A showman le fogja nyomni a virológust. Akkor igaza van annak, aki azt mondja, hogy ne oltassuk be a gyermekeket? Alapozzuk erre a társadalompolitikánkat, mert többen értenek vele egyet? Tehát vannak olyan kérdések, melyeket nem szabad csak a szólásszabadság dogmái szerint értelmezni. Nyilván szörnyen hangzik, de minden társadalomban megvannak azok a témák, melyeket kivonunk a diskurzus alól, csak ezek a témák tabusítva vannak.
Mérlegeld a forrást! A történettől egy kattintásra vizsgáld meg az oldalt, annak küldetését és kapcsolatait.
Olvass a sorok közt! A címsorok túlozhatnak, hogy többen kattintsanak rájuk. Mi a teljes történet?
Ellenőrizd a szerzőt! Egy gyors keresés a szerzőkre. Hitelesek? Valódiak?
Megbízható a forrás? Kattints a hivatkozásokra. Állapítsd meg, hogy alátámasztják e a történetet.
Ellenőrizd a dátumot! Ha újraposztolnak egy régi hírt, az nem jelenti azt, hogy jelenleg is aktuális.
Ez egy vicc? Ha túl szokatlan, lehet, hogy szatíra. Nézz utána az oldalnak és a szerzőnek.
Fékezd előítéleteidet! Vedd észre, ha saját nézeteid kihatnának az ítélőképességedre.
Kérdezd a szakértőket! Kérdezz meg egy könyvtárost vagy nézz utána egy tényellenőrző oldalon.
Tehát a dilemma a szólásszabadság és az objektív valóság közti mérlegelés?
Senki ne gondolja azt, hogy bármelyik nyugati társadalomban 100 százalékban érvényesül a szólásszabadság elve. Én azt gondolom, hogy a szólásszabadságot nagyon széles körben védeni kell. De megint Peter Pomerantsevet fogom idézni, ő azt mondja, hogy
az új információs környezethez új információs filozófia kell. A legutolsó, ami nekünk sokáig jól működött, az a szólásszabadság ideológiája. Nincs új, pedig kellene.
Ha már szóba került a védőoltás: az álhírek, összeesküvés-elméletek elleni előzetes keresletcsökkentést Ön a könyvében immunizálásnak, szociálpszichológiai beoltásnak nevezi. Ez mennyire lehet hatékony?
Ennek az az alapja, hogy a befogadókat ismertessük meg az ellenvéleménnyel, ezáltal ők maguk legyenek arra késztetve, hogy „kitermeljék az ellenanyagot”. Pszichológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy ez elég hatékony, de ez nem úgy működik, hogy elhintem a hülyeséget, és akkor a társadalom immunizálja magát. Hanem
akkor hatékony, ha jelzem, hogy itt van ez a történet, olvasd el, majd érvelj ellene!
Az ember pedig az ellenérvelés lendületével győzi meg saját magát, hogy az eredeti álláspontja ténylegesen igaz. Tehát mint az orvosi védőoltás esetén, ellenőrzött körülmények között történő mesterséges helyzet.
Ki felügyelje ezt? Ki adja be a „védőoltást”?
Az iskola erre vonatkozóan kiváló terep lenne, nekünk a Political Capitalnél erre vonatkozóan kutatásunk is volt. Ebben a kutatásban többek között azt is megfigyeltük, hogy a tanárok és a diákok is tudják, hogy ez nagyon fontos. A diákok úgy vélik, a tanárok nekik ebben semmi érdemlegeset nem tudnak mondani. Több olyan eset volt, amikor a diákok számoltak be arról, hogy a tanár a Facebookon a hülyeségeket megosztotta. Ebben persze benne van az is, hogy mindenki azt gondolja, ő saját maga nem fogékony az álhírre, csak mindig a másik. Ami persze nem így van. A másik dolog, hogy – közhely, de igaz – a pedagógusok olyan szinten vannak túlterhelve, hogy nincs kapacitásuk arra, hogy az álhírek elleni oktatásba érdemben sok munkát fektessenek.
Erre lehetne jó megoldás, ha civil szervezetek az iskolákban foglalkozásokat szerveznének ilyen témában.
Ehhez azonban olyan oktatási rendszer kellene, ami nyitott a külső szereplők felé. Ez most nem nagyon mondható el.
A szolgáltatók és platformok felelőssége
Az egyik ilyen médiapedgógiai civil szervezet, a Televele Egyesület irányította az egyik kommunikációs szolgáltatónak az álhírek elleni kampányát. Ezek a szolgáltatók, illetve a közösségimédia-platformok tudnának-e aktívabban részt venni az álhírek elleni harcban? Ha én csatlakozom az internetre a szolgáltatóm révén, kaphatnék-e tőlük „védőoltást”?
Úgy vélem, ez jó szempont, és ők hatékonyabban is meg tudnák keresni a döntéshozókat. Az új információs technológiák minden eddiginél nagyobb lehetőségeket nyújtanak „néphülyítésre”. A közösségi médiával kapcsolatos morális pánikot is túlzásnak érzem. Ki mondja meg az embereknek, hogy ne használják? Népszerű. Persze beszélni kell a veszélyről, de ne mondja meg egyetlen hatóság se, hogy ne használjuk. Lehet azt harsogni, hogy ne használjuk, vagy használjuk mást, de ebben végül a fogyasztók döntenek. Szerintem
az a jó megoldás, ha arra kényszerítjük az információs tartalom szolgáltatóit vagy a platform szolgáltatóit, hogy ők nagyobb felelősséget vállaljanak ebbe az irányba.
Ehhez egy folyamatos, erős nyomás kell, mert ők ebben nem érdekeltek. Ők nem etikus, hanem profitorientált logikával gondolkodnak. Ez érthető, épp ezért kell a társadalmi felelősségvállalással folyamatosan nyomás alatt tartani őket. Az angolszász világban ennek már vannak eredményei. Az Oxford Institute kutatása azt mutatta ki, hogy az általuk vizsgált hamis Facebook-, YouTube- és Twitter tartalmak jelentős része eltűnt.
Forrás: Ki a cikk szerzője, szokott ilyen témákról írni? Hol jelent meg a cikk? Relevánsak az anyagban megszólaló szakértők? A szerző hivatkozik külső forrásokra, és azok megbízhatóak?
Időpont: Mikor jelent meg, mennyire aktuális a cikk?
Logika: Az egyik legfontosabb kérdés, hogy van-e bármilyen értelme annak, amiről a médiatartalom szól? A logikát kétféle szinten vizsgálhatjuk: a valósággal összefüggésben, és a szöveg belső logikáját, összefüggéseit is megfigyelhetjük. Ezért fontos az, hogy tájékozottak legyünk a világ híreivel kapcsolatban, rendszeresen tájékozódjunk megbízható forrásokból.
Tényellenőrzés: A folyamat, amely során a cikkben megjelenő állításokat, tényeket, adatokat más források segítségével is ellenőrizzük. Léteznek kifejezetten tényellenőrzésre szakosodott honlapok is.
Emóciók: Milyen érzések kerítettek hatalmukba a cikk olvasásakor? Dühössé tett? Fellelkesített? Vágyakozást keltett? Nem lehet, hogy a cikk olcsó, szenzációhajhász eszközökkel épp ezt akarta elérni?
Részrehajlás: Biztos, hogy a cikk korrekt és teljes képet ad? Nem maradt ki lényeges, a tartalmat másik oldalról árnyaló információ? Felismerhető, hogy a szerzőt milyen, akár nem tudatos elfogultságok, prekoncepciók mozgatják?
Mi a helyzet Magyarországon?
A Nemzeti Nyomozó Iroda lecsapott pár álhíroldalra, ezeknek egy része esetleg indokolt is. Idehaza azonban a legnépszerűbb közösségimédia-oldalnak, a Facebooknak nincs szerződött tényellenőrzője. Az a tapasztalat – és ez a Facebookon látható térképről is kiderül –, hogy minél inkább haladunk délre és keletre, ahol gyengébbek a demokratikus normák, erősebb a hatalomkoncentráció, annál kevesebb a tényellenőrző. Persze szörnyű dolog a Brexit, de mégsem ugyanaz, mint amikor Mianmarban népirtást hajtanak végre álhírek nyomán. Szóval a platformok és az internetszolgáltatók rákényszerítése erre jó irány lenne, ahogy a döntéshozóknak is lehetne ebben proaktív szerepe. Persze ha olyan döntéshozók vannak, akik ebben érdekeltek.
A pénzcsapok elzárása
Vona Gábor ér a Második Reformkor Alapítvány közelmúltban köztudatba dobott törvényjavaslata épp a döntéshozókat kívánja ilyen proaktivitásra sarkallni. Képes lehet rá?
Én ezt jó törvényjavaslatnak gondolom, de nem feltétlenül a jelenlegi politikai rendszerben, a jelen kilátásokkal. Éppen napokban kaptam kézhez egy – még nem jogerős – bírósági ítéletet, ami a rólam személyesen álhíreket terjesztő kormánypárti orgánumokat elmarasztalta. Szerintem a bíróságokban még megvan a függetlenség. De sokunknak van ilyen tapasztalata, mert
ezek tényleg hazugsággyárakként működnek, és mivel gyakorlatilag korlátlanul férhetnek hozzá költségvetési pénzhez, ez azt jelenti, hogy bármennyit hazudhatnak, úgyis kifizeti a rendszer.
A bíróság pedig jelenleg az egyetlen relatíve jól működő hatalmi ág. A kérdés az, mi lesz, ha ez nem lesz így. Látunk erre egy tendenciát, egy erősödő nyomást. Erre Vona Gábor azt mondja, a legrosszabb, ami történhet, hogy nem fognak költségvetési forrást megvonni tőlük, vagyis hogy nem javít semmit. Én ezt a felvetést tehát egy NER utáni közegben kifejezetten életképesnek tartom, most még ideig-óráig szintén, de lássuk azt is, hogy vissza lehet élni vele. Képzeljük el azt, hogy elfogadják ezt a törvényt, elfoglalják a bíróságokat, majd kiterjesztik a törvény hatályát! Esetleg hogy nem a bíróságra, hanem az ügyészségre vagy a médiahatóságra testálják ezt a jogkört!
Tegyük fel azt az ideális állapotot, hogy nem élnek vissza vele!
Visszaélnének vele. Diplomáciai körökből ismert, hogy a kormányzat a rémhírterjesztés kapcsán erősen érdeklődött a francia fake news-törvény iránt. Meglátták benne a hatalmi lehetőséget.
Egy álhír követelhet emberéletet?
Volt az az álhír, hogy egy koronavírusos beteg összeesett a Nyugatinál. Ehhez hasonló álhíreket terjesztettek az oroszok Ukrajnában, és eltorlaszolt kórházakat, megrohamozott buszokat, megrohamozott rendőrparancsnokságokat eredményezett. Vagyis tudjuk, hogy a koronavírus kapcsán nagyon könnyű akár életveszélyes dezinformációt is terjeszteni, a probléma ott kezdődik, hogy ha nagyon szűk kör dönti el, hogy ki terjeszti az álhírt, akkor az ellen rögtön felléphet a hatóság, és mindezt egy olyan rendszerben, mely alapvetően szereti politikai ellenfeleit mondvacsinált okokkal kikezdeni és az ellenvéleményeket terjesztőket elővenni. Vagyis vissza lehet vele élni, de ismétlem:
nem tartom elvetendőnek, hogy valamiféle hatóságnak – Vona Gábor felvetése szerint ez a bíróság, a francia felvetésben egy szakértői testület – vagy vele együttműködő szervezetnek legyen lehetősége arra, hogy kimondja az álhírterjesztést,
és annak legyen valamiféle szankciója. Nálunk az a probléma minden intézményes válaszban való gondolkodással, hogy feltételezi, hogy léteznek független állami intézmények. Ez egyre kevésbé igaz, és pár év múlva lehet, hogy még kevésbé lesz az.
Ha nem feltétlenül politikai, hanem profitorientált, hirdetésekből megélő álhíroldalról van szó, akkor el lehet lehetetleníteni a működését?
A Második Reformkor Alapítvány javaslatának fontos eleme a demonetizáció. Vagyis hogy
vágjuk el a dezinformációs csatorna anyagi forrásait!
Erre Szlovákiában van egy nagyon jó példa, ahol egy szakértői testület értékeli a honlapokat, és az egyértelmű álhíroldalak listáját eljuttatta a közösségimédia-szolgáltatóknak (Facebook, Google) és hirdetőknek,hogy ne jelenjenek meg ezeken az oldalakon hirdetések, másrészt pedig a magánhirdetőknek azért, tudnak-e róla, hogy a hirdetésük például egy oltásellenes álhíroldalon jelenik meg. Rájuk hatást gyakorolva elérték, hogy bizonyos egyértelmű álhíroldalakon, mint nálunk például a Mindenegyben blog, ne jelenhessen meg semmilyen hirdetés, innen kezdve pedig nem éri meg futtatni.
Vona első körben közpénzelvonással büntetné a fake news-gyártást
Fake-ek és ellensúlyok címmel az álhírek elleni küzdelem jegyében hozta nyilvánosságra új törvényjavaslatát a Vona Gábor vezette Második Reformkor Alapítvány. Vona az ezt bemutató videójában úgy fogalmazott, a fake news a XXI. század egyik legsúlyosabb problémája, éppoly fontos, mint a migráció, a klímaváltozás, a digitalizáció vagy a járványveszély kihívásai.
A letiltások kapcsán mindnyájan nagyon szeretünk a szólásszabadság eszméjére hivatkozni.
Már túl vagyunk a klasszikus értelemben vett szólásszabadság korán. Ha pedig olyan országból (Észtország, Lettország, Grúzia, Ukrajna) érkezett szakértőkkel beszélgetünk, ahol a dezinformációt háborús fegyverként használják, és a szólásszabadságra hivatkozunk, az elképesztő naivitásra vall. Azt is érdemes megnézni, hogy
a szólásszabadság elvére manapság a legtöbben azok hivatkoznak, akik azzal a legmesszemenőbbig visszaélnek:
a populista politikusok, az álhírek terjesztői és a diktátorok. Ez is azt mutatja, hogy a szólásszabadság fogalma már kevés ahhoz, hogy önmagában, vegytiszta formájában megvédjen minket a demokráciát fenyegetőktől.