„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart”

– írja időtlen megállapítását Sarepta című esszénaplójában Hamvas Béla.

Egyesek szerint az, hogy mikor, hol és hogyan ér minket a halál, kvázi egyre megy, mások azonban ezzel egyáltalán nem értenek egyet. Van viszont a – még napjainkban is többnyire tabuként kezelt – halál kérdéskörének egy kevéssé tárgyalt aspektusa is:

elődeink milyen módon viszonyultak a halálhoz, illetve miképp távoztak az élők sorából?

Abban talán valamennyien egyetérthetünk – akár volt már belelátásunk pár ezer oldalnyi (család)történeti dokumentumba, akár nem – mai szemmel nézve egészen meghökkentő halálozási okokról tanúskodnak az elmúlt évszázadok zömmel egyházi anyakönyvei. Legalábbis a jelen cikk végére már világosabbá válik. Köztudomású, hogy ez a forrástípus jelenti a családfakutatás fő támaszát, avagy az őseink életének rekonstruálására alkalmas elsődleges forrásanyagot.

Azon elhivatott léleknek, aki családfája felderítésébe vágná fejszéjét, lelkileg sem árt felkészülnie a nem pusztán különlegesen hangzó, de helyenként extrém halálokok felbukkanására. Annak idején nemcsak természetes, vagy betegségből eredő elhalálozások fordultak elő, hanem nyilvánvalóan járványok, háborúk dúltak, sőt, akár gyilkosság, öngyilkosság, de még a legfurcsább körülmények övezte balesetek is megtörténtek. Akadt olyan, akit a szárazmalom tört össze, vagy kútba zuhant, vízbe fulladt, esetleg szekérkerék alá esve vesztette életét; olyan is volt, aki kutyaharapás, vagy épp alkoholmérgezés miatt távozott az élők sorából. Ennél persze némileg cifrábban és olykor több sornyi terjedelemben is kifejtették az ehhez hasonló eseteket a matrikulákat vezető egyházi személyek. A protestáns, főként református anyakönyvi bejegyzések már a kezdetektől magyar nyelven íródtak, a szóhasználat viszont tartogathat meglepetéseket.

Visszatekintésünkben a 18-19. században járunk, amikor is a családfakutatók kedvelt forrástípusát jelentő anyakönyvekben – azon belül is a halotti bejegyzéseket fürkészve – elég hamar elénk tárulhat néhány különös megnevezés, amelyek nem csupán szörnyen borzasztóan hangzanak, hanem a konkrét jelentésük sem feltétlenül válik rögtön világossá előttünk.

Ezekből szemezgetve máris egy meglehetősen groteszk kollekciót lehet a furcsának, sőt, olykor tragikomikusnak tetsző halálokokból összeállítani. De térjünk is a lényegre konkrét példákon keresztül!

Betegségből eredő halálokok

Első pillantásra a hátborzongató kategóriát többekben jó eséllyel kimeríti az a korabeli kifejezés, mely szerint

„rothasztó hideg” következtében lelte halálát több, a korszakban élt személy is.

A mai modernitás utáni ember számára közel sem szokványos és nyers szóhasználatú halálozási ok jellemzően súlyos, lázas betegséget takar.

Ám még ennél is szokatlanabb megnevezésekről adnak tanúbizonyságot az alábbi kórságok a teljesség igénye nélkül: bőrfarkas (a bőrt megtámadó tuberkulózis), forró hideg (malária vagy valamilyen lázas betegség), hasrágás (gyomorgörcs), közönykór (depresszió), sínlés és sínlődés (elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, többnyire tbc). Mélybetegség, mélyvízkórság vagy vízibetegség néven illették azt, amikor valaki ödémától, folyadékgyülemtől szenvedett; Szent Antal tüze pedig az orbáncot jelölte.

Érthető módon egy-egy gyakrabban előforduló nyavalya rengetegféle formában feltűnt – mind a fizikai, mind a nyelvi térben. A betegségek népi elnevezése tehát rendkívüli sokszínűséget mutat. A már említett maláriát vagy váltólázat még hideglelés, nehéz hideg, nehéz forrázó hideg, hideglölögetés, hidegrázás, hideglövés, gyujtoványhideg, mindennapos hideg néven is ismerték. A himlő esetében csecs, fekete himlő, bárányhimlő, rózsahimlő, hólyagos himlő, apró himlő, vörös himlő, öreg himlő, csúcsos himlő, disznóhimlő, kásahimlő, köleshimlő, köves himlő, pattogó himlő válfajokat is megkülönböztettek, de egy részük más-más vírusfertőzést is jelölhetett. Az évszázadokig rettegett, és fejét fel-felütő pestis ismeretes volt döghalál, dögvész, fekete halál, mirigy, csuma, csórna és guga néven egyaránt.

(Pestisdoktor, illusztráció - Pixabay)

Még a meglehetősen ritkán előrehaladott életkort megélt emberek halálára is számos kifejezés volt használatos a végelgyengülésen túl:

öregkor, aggkór, aggkori végkimerülés, aggsági sorvadás, aggfonnyadás, aggaszály, öregségi elgyengülés, jó vénség, élet súlya, megélemedés, vég feloszlás, vagy nemes egyszerűséggel öregség.

Fontos megemlíteni, hogy a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület (MACSE) honlapján temérdek latin, valamint régi magyar népi nyelvezetet idéző halálokot összegyűjtöttek, és mai magyar megfelelőjével egy csokorba rendezték őket.

Balszerencsés halálesetek

A könnyen dekódolható balesetek körébe tartoznak a következők:

⚫ „Kútba esett.”

⚫ „A szárazmalom orsója törte meg.”

⚫ „A szekérkerék alá bukván fejét szétzúzta.”

⚫ „Veszett kutya marásába' hólt meg.”

Az ittas állapotot 240 éve, az 1780-as években is túl lehetett tolni, volt, aki számára végzetes eredménnyel járt, s mivel az egyházközösség nem nézte jó szemmel az efféle életvitelt, az elhalálozott nem kapott sem búcsúztató szertartást, sem végső nyughelyet a temetőn belül.

„[...] bor itala miatt az úton meghalván, minden tisztesség-tétel nélkül kívül a temetőben a' temető hellyen el-temettetett.”

(1783-as halotti anyakönyvi bejegyzés részlete.)

További különös esetként írható le az a – száz évvel ezelőtti – szerencsétlenség, amikor egy kagyló mély vágást ejt a mezítláb hosszasan gyalogló illető talpán, majd az elfertőződik, és a halál okát „gennyvérűségként” határozzák meg.

Gyilkosságokról tanúskodó bejegyzések

A halálozás körülményeit tekintve időnként egy teljes történetet megörökítettek, vagy annak zanzásított összefoglalását vetették papírra. E kategóriához tartozhat egy erdélyi unitárius anyakönyv középkorú házaspárról szóló bejegyzése, miszerint

„[...] ezen hó 17-dikére virradólag éjfél után 3. óra tájban fekvő ágyokban orozva fejszével meggyilkoltattak.”

(1849-es halotti anyakönyvi bejegyzés részlete.)

Vagy hasonlóképp egy, a harmincas éveiket taposó testvérpár halála, amely során

„erőhatalommal Kossuth huszár [...] életét elfogyatni akarván, tölle az egyik agyon lövetett, másik a' pisztollyal föbe üttetett, a'mely halál egy pillanat következése, ezen hó 19-dikén történt.”

Mind a két kettős gyilkosság 1849-ben történt, a forradalom és szabadságharc idején. Az emberölésekről gyakran korabeli újságok is kimerítő alapossággal, olvasmányos stílusban cikkeztek. (Az Arcanum adatbázisában számtalan egykori sajtótermék digitalizálva böngészhető.)

Mi a helyzet a halálfelfogással?

Ha nem is másítják meg, legalábbis árnyalhatják a régiek halálhoz történő viszonyulásáról eddig gondoltakat a fenti borítókép díszes ábrái és az alábbiakban látható illusztráció:

(Rajz Kenderes 18. századi református halotti anyakönyvének belső előlapján.)

Ha csak e példákat vesszük is alapul, úgy fest, a magyarok sokszor emlegetett búskomorsága csak nyomokban fedezhető fel az alföldi református lelkészek halotti anyakönyvekből kiragadott rajzaiban. Inkább az élet részeként kezelt halálfelfogásra enged következtetni az akkor horrorisztikusnak ható, ma már picit megmosolyogtató formavilág. A kiolvasható latin szöveg is erre utal, eszerint ugyanis semmi sem halhatatlan. (Nem mellékesen a korábbi, középkori halálábrázolásoktól sem áll messze a stílus.)

Zárásként íme egy, az évszázados érvényéből aligha veszítő, velős vers a sírva vigadó magyarság és a halál összefonódásáról Ady Endre tollából:

A magyar vigasság

Nótázó bűnök, hetyke gazság,

Törik-szakad és csak azért is,

Halál-hivás,

Csuhaj: ez a magyar vigasság.

Már nem várunk, semmit se várunk,

De egyet még ugrik a kedvünk,

Egye fene:

Hátha vigabb lesz a halálunk.

Meglehet, ezen nyirkos, őszi napokon a legbölcsebb amennyiben szeretettel, annyiban az igazság igényével is emlékezni halottainkra.

(Címlapkép: Rajzok Túrkeve és Kisújszállás 18. századi református halotti anyakönyvének előlapján - FamilySearch)