Kincset érő fényképek a családtörténetben

Ahogy a múlt kutatása, úgy az egyes családtörténeteké is napjainkban szinte már elképzelhetetlen vizuális tárgyi emlékek, jelesül régi fényképek vizsgálata, figyelembevétele nélkül. Letűnt idők korabeli fotói olyan kincset érő információkhoz juttathatnak, amiket az írott kútfők, vagy az elbeszélt történetek önmagukban képtelenek pótolni – noha kiegészítő módon jelentőségük lehet. Nem túlzás: fotográfiákkal kitűnően összeilleszthetőek családunk történetének mozaikdarabjai.

Szerencsésebb esetben több nemzedékre visszamenőleg is lapulhatnak a fiókok mélyén felmenőinkről családi, vagy egyéni fényképek. Első körben tehát a magunk háza táján érdemes összegyűjteni valamennyi rendelkezésre álló fotót, portrét, albumot, ha komoly családfakutatási célzat vezérel minket. Ezek személyesebbé és átélhetőbbé tehetik a családtörténetünk felgöngyölítését, megírását, hiszen ezáltal mintegy megjelennek előttünk elődeink a maguk fizikai adottságaival, korhű öltözékükkel, s nem mellesleg életük egy kicsiny szeletébe is bepillantást nyerhetünk. Továbbá társadalmi és anyagi helyzetüket szintén be tudjuk határolni. De hangsúlyozandó, hogy más, írott, vagy elbeszélt forrásokra is támaszkodva végezzük fényképeink elemzését, feltételezéseinket minél tárgyilagosabban alátámasztva – ezt lentebb saját példával is illusztráljuk. 

Ugyanakkor javallott azt is leszögezni, hogy fotóink állományvédelme, vagyis a minőségromlás, károsodás megelőzése és csökkentése a témában jártasak szerint nem lehet vita tárgya: ők a tárolási hőmérséklet, a páratartalom, a levegőtisztaság, valamint a fényviszonyok optimális szintjét hangsúlyozzák.

A fotográfia történetéről röviden

Az 1830-as években feltalált dagerrotípia tekinthető a fényképészet őstechnológiájának. Sokaknak nem meglepetés, hogy híres költőnk, Petőfi Sándor is például – a róla készült festmények mellett – ezzel az eljárással lett megörökítve az utókornak, amely – szó szerint – objektívebb képet adott a magyar poétáról. A fotográfia fokozatos elterjedésével egyre szélesebb igény mutatkozott a fényképek iránt, főként az addig elképzelhetetlennek tűnt valósághű ábrázolásnak köszönhetően. Az optikát és a vegyészetet ötvöző új technológia a mai lehetőségekhez képest sokkalta körülményesebb volt: egyrészt képrögzítésből, másrészt képelőhívásból állt. Az új képalkotási technika elsősorban a tehetősebbek és a polgárság rétegének érdeklődését villanyozta fel, így a 19. század végéhez közeledvén egyre népszerűbbé vált a fényképek használata köreikben.

Idővel már paraszti származású családok számára is fontossá vált a különféle jeles eseményeket, például az esküvőket lencsevégre kapni, vagy épp (s eleinte ez volt jellemző) műtermi családi fotókat készíttetni. De fontos ehhez hozzátenni, hogy a legtöbb mai család esetében már a 20. század hajnalán készült fényképek fennmaradása is ritkaságszámba megy. Azaz egy százéves fotó már csaknem műtárgyi jelentőségű napjainkban, noha igazán kézzelfogható értéket inkább a személyes kötődés ad a közvetlen leszármazottaknak.

Praktikus tanácsok

A fényképek elemzése szempontjából lényeges adatok: kit, kiket, vagy mit ábrázol, hol, mikor készült – ezek zömének megválaszolását a még élő rokonság idősebb tagjai segíthetik, akik izgalmas történeteket is hozzáfűzhetnek az ábrázolt személyhez kapcsolódóan. Ezek többszörösen megnövelik genealógiai felhasználhatóságukat. Illetve (ha ismert) a képeken szereplő fényképészet, fotószalon beazonosítása is informatív erővel bírhat. A biztonság kedvéért (digitális) másolatot is célszerű készíteni belőlük, főleg akkor, ha csupán kölcsönbe kapunk egy-egy fotót. Természetesen az előlap és a hátoldal egyaránt informatív lehet bizonyos, kézírással is ellátott fotók esetében. 

A kép tartalma és leírása, továbbá a felvétel helye és időpontja mellett érdemes annak készítési módját, készítője nevét, s más technikai információkat rögzíteni, majd mindezt saját archívumban rendszerezni. A datálásban, azaz a fotó keletkezési idejének meghatározásában segíthet, ha az ismert rajta lévő személy életkorát – akár laikus szemmel is észrevehető vonások révén – igyekszünk megbecsülni, mondjuk egy reális intervallumra szűkítve azt.

Nehezen felismerhető személy beazonosításához tanácsolható, hogy a képen potenciálisan, sejthetően szereplőt egyik, "biztosan" őt megjelenítő fotójával összehasonlítjuk, legalábbis, ha ez módunkban áll. Jelesül az arcforma, egyedi ismertetőjelek, vagy testalkat alapján célravezető vizsgálódni: ezzel a módszerrel – némi rutinnal – akár a rokoni kapcsolat is megállapítható különböző emberek között, de ez valóban megfelelő gyakorlottságot és affinitást igényel. Kellő érzékkel a belső tulajdonságokra, jellemre, vagy az aktuális kedélyállapotra ugyancsak lehet következtetni az apró mimikákból, testtartásból és egyéb, sasszemet igénylő jelekből. 

Akit ez behatóbban is érdekel, a fényképek családtörténeti forrásértékét szemléletesen taglalja a különféle családfakutatási tanácsokat felsorakoztató Kis füzetben nagy segítség a családkutatáshoz 3. füzete.

Személyes példa

Rokonságunk egyik régen élt, katonai életpályát választó tagjáról két olyan fotó maradt fenn a családban, melyek a hivatásával kapcsolatosak. Egy kitüntetéstani szakértő segítségével kiderült, hogy nem csupán tiszthelyettesi, konkrétabban főtörzsőrmesteri rendfokozattal, hanem bizonyos jelvényekkel is rendelkezett. Eszerint a Szolnokon készített fotója arra utal, hogy honvédként utász-hidász feladatokat is elláthatott, melyre egy horgonyra emlékeztető jelvénye emlékeztet. Így különféle, műszaki szaktudást is igénylő feladatokért lehetett felelős, mint például a híd- és folyamátkelés biztosítása, vagy megakadályozása, akár aknák, robbanószerek alkalmazásával. 

További érdekesség, hogy – az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés értelmében – részt vehetett abban a hadműveletben, mely során Magyarország visszafoglalta Erdély északi részét, hiszen az erre emlékeztető kék színű szalagsáv a zubbonyán erre enged következtetni. A feltételezett Erdélyi Emlékéremnek vélhetően azért csak a helye látható, mert idővel (1945-ben) megtiltották, hogy bárki is nyilvánosan viselje azt. Mindebből meg lehet saccolni a tiszaföldvári fénykép elkészültének idejét, akárcsak abból, hogy az egyenruha gallérja fel- vagy lehajtott típusú – mint az fotókon is szembetűnik. 

Látható tehát, hogy egy-egy fénykép górcső alá vételével mennyi minden kideríthető, amennyiben kitartó kutatómunkát végzünk – igaz, nem árt, ha mindehhez egy kevés szerencse is társul.

Néhány témába vágó adalék

• A genealógiai oldalként híressé vált MyHeritage a szürkeárnyalatos fotók mesterséges újraszínezését és élesítését tartalmazó funkciója már jó ideje elérhető bárki számára, de pár hete egy, a mozdulatlan portrékat mozgóképpé animáló újítással is előrukkoltak, ami a Deep Nostalgia névre hallgat. A szolgáltatás mintha életre keltené a képeken szereplő személyeket – ez egyeseknek meglehetősen bizarr élményt ad, mások viszont örömmel fogadták a mesterséges intelligencia nyújtotta újdonságot. 
• Az is viszonylag új hír, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum egy közös kutatási programot harangozott be, mely során egy új fényképgyűjtemény révén kívánják bemutatni a rendszerváltást megelőző évek településképét, illetőleg annak fejlődését. A felvételeken megjelennek – lakóházak és középületek mellett – korabeli személyek is, ezért a projekt családtörténeti jelentőségét is kiemelik. Akit ez jobban is érdekel és hozzájárul, személyes történeteket és fotókat is szívesen fogadnak a kutatás színesítéséhez. 
• Mindemellett sokan ismerhetik a Fortepan nevű internetes fotóarchívumot, ahol több mint százezer archív fénykép között böngészhetünk, és ha szimpatikusra lelünk, szabadon le is tölthetjük azt. A gyűjtemény családok magánképein túl közgyűjteményt is magában foglal. De emellett több olyan, szintén folyamatosan bővülő, online fotó- és fényképtár érhető el, melyek közérdeklődésre tarthatnak számot úgy, mint az Országos Széchenyi Könyvtár fotókollekciója, vagy épp a MACSE fényképtára.