(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Gyakran szembejönnek velem olyan üzenetet hordozó mémek, fotók, tartalmak, amelyeknek – nagyon leegyszerűsítve – az az egyetlen mondanivalója, hogy régen minden jobb volt. Szurtos kis gyerekek a képen, hozzá a magyarázat: Amikor még nem volt internet. Ejjj, micsoda idők, amikor olyan őszintén össze tudtuk koszolni magunkat gyerekként, és nem a neten lógtunk... Aztán ott van az a montázs is, amelynek az egyik felén, egy korabeli képen az látjuk, hogy emberek újságot olvasnak, míg a másikon azt, hogy emberek nyomkodják, hogy ne mondjam: vakargatják az okostelefonjukat.
Érteni vélem ezt a nosztalgiát, és egyébként határozottan állítom, hogy az internet, azon belül is a közösségi média elképesztően káros gondolkodás-befolyásoló, társadalomalakító hatással is bír, ugyanakkor nem hiszem, hogy szerencsés minden bajunkat egy (vagy több) technikai vívmány nyakába varrni. (Aki most ezt olvassa, az jó eséllyel atomenergiából is származó elektromos árammal töltötte fel az eszközét, és valóban, mennyivel jobb így a nukleáris energia, mint egy ledobott bomba formájában) Az ugyanis kizárólag tőlünk, emberektől, tőled is, tőlem is függ, hogy a találmányainkat hogyan és mire használjuk. Ehhez nemcsak lehet, de kell is, hogy közünk legyen, ellentétben az idő múlásával, ami felettünk áll. Mert annak idején nem azért voltam szurtos, amolyan romantikusan koszos gyerek, mert a szüleim vagy én úgy döntöttem, hogy internetezés helyett bringázunk, focizunk, bandázunk, elásunk valamit, aztán kiásunk valamit, patakot „gyártunk”, a roller villájával légkalapácsosat játszunk (rá is vertem vele egy nagyot a lábujjamra „munka közben”) és a kispajtásokkal összekoszolom magam. Fiatalkoromban nem azért olvastam sokféle újságot, mert eltartott kisujjal fintorogva megtagadtam az okostelefont, hanem mert nem létezett okostelefon.
Néha persze lehet alapja, de azért többnyire elég röhejesnek tartom a „bezzeg az én időmben” felütésű mondatokat. A fenti érvelés alapján ugyanis ezt mindig vissza lehet fejteni, végül eljutni egészen az őskorig. Mert ha én most azt mondom, hogy bezzeg az én időmben nem a neten lógtunk, eszembe juthat, hogy a nálam idősebbek meg azzal jöttek annak idején, hogy bezzeg az ő idejükben nem a hülye Commodore 64-essel játszottak. Ha ők ezt mondták, a még idősebbek meg azzal állhattak elő, hogy bezzeg ők nem a tévé előtt ültek, hanem kint voltak a mezőn, vagy a grundon, és akkor jöttek össze egy rádió körül sokan, ha az Aranycsapat meccset játszott. És így tovább, egészen odáig, amikor a zsémbes ősember azzal okoskodott egy jól átsütött mammutsteak mellett a fiának, hogy bezzeg az ő idejében még mindent nyersen ettek, nem voltak ilyen pipogyák, mint ezek a mai fiatalok, akik már tüzet is csiholnak.
Ne vegyük érdemnek, hogy nem használtunk valamit, ami a mi időnkben még nem volt. Sokkal inkább érdemes tudatosan arra törekedni, hogy jól használjunk dolgokat, amihez az első lépés felismerni, de legalább megpróbálni felismerni, hogy mivel, és hol van a bibi. Az internet bizonyos szegmenseivel, azon belül is hangsúlyosan a közösségi médiával például ott, hogy az ember által megalkotott, de gyakorlatilag önálló életre kelt (lásd az elszabadult Skynetet a Terminátor 2-ben), már-már kontrollálhatatlanná vált algoritmusok jóvoltából olyan szinten vált az álvalóság sokak számára valósággá, hogy már azzal is számolni kell, hogy az álvalóság, vagyis az anyagi és hatalmi érdekből elénk varázsolt (részigazságokat és konkrét hazugságokat vegyítő) világ a valódi világként funkcionál. Mert a közvetett és közvetlen hatásait nagyon is valóságosan, a valóságban, a bőrünkön élhetjük meg napról napra, és egyre erősebben.