A turné kapcsán a Metal Insider nemrég arról kérdezte John Petruccit, hogy számított-e előzetesen az Images and Words nagy sikerére. John így válaszolt: „Egyáltalán nem számítottunk rá. Akkoriban a zenekar helyzete nagyon bizonytalan volt. Az első lemez, a When Day and Dream Unite kiadását követően nem volt bemutató turnénk, vagy más hasonló promóciós esemény. Volt néhány megjelenésünk a sajtóban, és az emberek szerették a lemezt, de aztán elült a lelkesedés. Úgy döntöttünk, hogy énekest váltunk, ami egy másfél éves vadászattá alakult. Nem igazán voltunk elégedettek a kiadóval sem, úgyhogy ott álltunk énekes nélkül, kiadó nélkül, miközben gitároktatásból és egyéb munkákból próbáltuk eltartani magunkat. Ekkoriban már kételkedtünk abban is, hogy valaha lesz még új lemezünk… és az Atco kiadótól ekkor kapott ajánlatunk is inkább a kezdő zenekaroknak kitalált konstrukcióhoz hasonlított, csak egy demót rögzítettünk az elején. Mire aztán ismét eljutottunk – immár James LaBrie énekessel – a stúdióba, hogy felvegyük az Images and Words albumot, rendkívül hálásak voltunk azért, hogy egyáltalán ott lehettünk.”
Az első albumhoz képest megváltozott zenekari hozzáállásról a következőket mondta: „Az első lemez felvételekor nagyon fiatalok voltunk, és nem sokkal a kiadói szerződés aláírása után neki is kellett látnunk a munkának, így kevés időnk volt a felvételre. Nem igazán voltak még tapasztalataink. Az Images idejére már kicsit rutinosabbá váltunk, és a felszerelésünk is jobb volt, no meg ötletekből és elképzelésekből is több akadt. A stúdió, ahova ekkor mentünk, gyönyörűen nézett ki. Az volt az érzésem, hogy időből is több állt rendelkezésünkre. Persze, még itt is volt egy producerünk (David Prater), aki irányította az egész folyamatot, de összességében az egész élmény igazán lenyűgöző és újszerű volt.”
Most pedig következzenek a hazai zenészek számára összeállított témakörök, és az ezekre érkezett válaszok:
- Az Images and Words lemez volt a belépőd a Dream Theater világába, azaz ezzel ismerted meg a csapatot, vagy más albumokkal szeretted meg őket? És ez mikor, hogyan történt?
Szijártó Zsolt: - 1995-ben Parádon nyaraltunk, és ezt az egy CD-t hozta magával a hegedűművész haverom. A Dream Theater világszínvonalon ötvözi a jazz, rock, metal, klasszikus műfajokat, így már a negyedik nap tudtam, hogy ők lesznek a kedvenc zenekarom.
Ács Sándor: - Húha, aki ismer, az tudja milyen rossz memóriám van… Szóval kristálytisztán nem emlékszem, hogy melyik volt az első album amit teljes egészében hallottam tőlük. A Headbanger’s Ball-ban persze láttam tőlük klipeket, de akkoriban ha nem hörögtek vagy üvöltöttek egy dalban, már nem is nagyon érdekelt, úgyhogy fel sem vettem az ilyen jellegű videókat. Akkoriban még keményebb voltam! (nevet) Arra viszont pontosan emlékszem, hogy a feleségem, Zsuzsi mutogatta meg a progresszív bandákat, kapcsolatunk hajnalán. Ő nagy Queensryche meg Dream Theater rajongó volt és tőle kaptam el én is a kórt. Ez egyébként 1999-2000 tájékán lehetett.
Lévai-Hangyássy Bence: - Az igazat megvallva, nekem sokáig a Dream Theater üde színfoltja volt a világ csodálatos zenei palettájának. Ismertem őket és dalaikat, mint például a Forsaken-t vagy a Pull Me Under-t, viszont nálam a 2011-es A Dramatic Turn of Events című albumuk ragadt be a lejátszóba. Ezután innen indultam el visszafelé és kezdtem el megismerni behatóbban egy-egy másik lemezüket.
Pálosi Róbert: - Igen, az Images volt az első album amit megismertem, a kilencvenes évek második felében. Akkor nem hallgattam semmi hasonlót. Yngwie J. Malmsteen, Steve Vai, Joe Satriani, Extreme behatások voltak. Mert gitárral kezdtem a pályafutásom amúgy. A DT teljesen új világ volt. Érdekes. Ittam magamba a témákat. De akkor az Awake lemez lett a kedvenc.
Fábián Attila: - Semmiképp sem mondhatom, hogy ez az album lett volna a belépőm a banda életébe, többek között, mert megjelenésekor még ötévesen népdalt énekeltem az oviban. (nevet) Az első Dream élményem egyben vizuális is volt, a 2004-es Live at Budokan DVD-vel kezdődött minden. Szakközép suliban, az iskola stúdiójában egyik délután megjelent Elek Zsombi cimborám az említett korong eredeti példányával, és betette a lejátszóba „…na ezt figyeld b… meg!” felkiáltással. Mondhatni odaszegeződtem a székhez, és nem csak a profi zenei produkció játszott ebben szerepet, hanem, hogy kristálytisztán és érthetően hallottam minden részletet, és ez szerintem nem csak és kizárólag a keverésen múlik, hanem a csapaton belüli összhangon is. Szóval, amikor Petrucci a Hollow Years című dalban a számomra mai napig etalonnak tartott gitárszólója végére ért, akkor full libabőrösen azt mondtam, hogy ez kell! (nevet)
Vaczó Gábor: - Így visszagondolva... Ha egyszer lesz arra lehetőség, hogy az ember kitöröljön egy csomó zenei emléket, és bizonyos előadókat újra szűz füllel hallgasson meg, esküszöm, én a fél lábamat adnám azért, hogy minden Dream-mel kapcsolatos első élményt újra átélhessek.
A zenekarral a kapcsolatom 2002 körül indult, épp a délutáni kávémat szürcsölgettem a középiskola büféjében, mikor egy jó barátom odalépett hozzám egy A4-es oldallal, rajta kötelezően meghallgatandó zeneszámokkal. Ekkor már erősen be voltam oltva rockzenével, de a prog vonalat valamiért nem érintettem. Mintegy 50-60 dalról volt szó, ennek a felét tette ki az addigi DT diszkográfia, egészen a korai demókig visszamenőleg. A papíron pirossal kihúzva szerepelt az Images and Words-ről a Learning to Live, amit aznap meghallgattam. Innentől kezdve nem volt megállás, valahonnan szereztem egy CD-t a teljes albummal, a kezembe került a '93-as tokiói koncertfelvétel, ami az Under a Glass Moonnal kezdődik, hát, esküszöm, én elájultam az előadástól, és attól, hogy ilyen fiatal suhancok ekkora muzsikát csinálnak! Abban az időben még nem volt az, hogy felkelsz reggel, félálomban összefogdosod a telefonodat, és másodperceken belül indul a zene, amit kiválasztasz, így a további albumok beszerzése némi időt vett igénybe. Ha jól emlékszem, a sorrend: IaW / Scenes / Awake volt.
- A csapat egy komplett turnét szánt az Images and Word album 25 éves jubileumának tiszteletére. Te hová helyezed a DT diszkográfiájában ezt a lemezt?
Szijártó Zsolt: - Én innen számolom a Dreamet. Itt már zseniális zenélés van, hatalmas dalok, hangulatok és ez a lemez már jól is szól.
Ács Sándor: - Én az a fajta DT hallgató vagyok, aki szinte az összes dalt ismeri innen-onnan, de nem biztos, hogy pontosan tudom melyik lemezen van az adott szám. A hangulatáról, hangzásáról nyilván be tudom lőni, hogy korai vagy inkább újabb albumról való, de, hogy pontosan melyikről, azt nem biztos. Én nagy vízválasztó anyagnak tartom a banda történetében a 2003-as Train of Thought lemezt. Ez valamiért nagyon elkapott annak idején. Tetszett ez a direkt riffelős stílus. Ha választani kellene, ezt mondanám kedvenc albumomnak.
Lévai-Hangyássy Bence: - Mint említettem, nekem a 2011-es lemez a favorit, de a Black Clouds and Silver Linings albumról is vannak kedvenceim. Az Images and Word-ot leginkább rock történelmileg tartom kimagaslónak. Hiszen a progresszív metal zene alapköveit tette le a zenekar a koronggal, mellesleg szerintem ekkora találták meg a saját hangjukat, ami a mai napig jellemzi őket. Persze, ha a Pull Me Under-t meghallom – bármilyen helyzetben is legyek –, elindul bennem egy iszonyatos belső headbangelés.
Pálosi Róbert: - Hát, eléggé kilóg a sorból ez az album. Mindenképp a legpopulárisabb DT anyag. Tuti sok rajongót ez szippantott a prog világba. Szerintem tudatos lemezkészítés volt részükről. Az én favoritom a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory.
Fábián Attila: - Nem lehet szó nélkül elmenni az Images lemez érdemei mellett. Nagyszerű album, remek számokkal és jól kidolgozott témákkal, kétségkívül ez kellett, hogy meghozza a sikert akkoriban a bandának. Viszont a triggerelt dobhangzás miatt nekem nem jön át az az igazi Dream-es zamat. Ebből kifolyólag kevésbé érzem dinamikusnak az anyagot, és szerintem nem pontosan azt a megszólalást halljuk, amit valójában meg akartak valósítani. Számomra az igazi favorit inkább a Train of Thought album, amelyen igazi elemi erőt és kreativitást érzek a csapatban, és mindezekhez egy sehol sem túlzó, natúr kellemes sound párosul.
Vaczó Gábor: - Az első, a második, és a harmadik helyre is. Nem igazán tudok sem gyenge pillanatot, sem bármiféle nem odaillő témát, hangot megnevezni a lemezről, bármikor végighallgatható teljes terjedelmében mindennemű kompromisszum nélkül. Kiváló gyakorlás néha az albumot átjátszani a hangszeren.
- Az albumon található Pull Me Under a csapat legnagyobb slágereként került a köztudatba, a hozzá készített videó segítségével szinte egyből bekerültek a mainstream világba is. Te hogy látod, a Dream Theater a legnagyobb zászlóshajó a progresszív metal színtéren, akik a legtöbbet tettek munkásságukkal, szerzeményeikkel, hogy a stílus széles körben is ismerté, sokak kedvencévé váljon, vagy csak egy a néhány igazán jó banda közül?
Szijártó Zsolt: - Én fanatikus vagyok… Van a zene és van a Dream Theater, mindenekfelett! Mondjuk a Pull Me Under pont nem volt a kedvenc dalaim között, szerintem a lemezről mindegyik szám jobb. Aki szeret odafigyelve zenét hallgatni, annak egy Dream album még századjára is tartogat meglepetést.
Ács Sándor: - Szerintem a DT a kitartó munkájával tette a legtöbbet a stílusért. Folyamatosan minőségi albumokat készítenek, még ha néhány közülük elég uncsira is sikerült. (nevet) De se ők, se más nem írt még ebben a stílusban olyan alapművet, mint az Operation: Mindcrime! És itt vitának helye nincs!
Lévai-Hangyássy Bence: - Sok zenésznek a Dream Theater rendkívül tömény. Úgy gondolom, hogy szerzeményeik befogadásához kell egyfajta zenei érettség és fogékonyság. A zenekar alapköveket fektetett le és szerintem egyáltalán nem csak a progresszív vonalon. Mai napig millió zenész merít ezekből a riffekből. Kétség kívül a DT az egyik legjobb ebben a stílusban. Kiváló muzsikusok, Petrucci gitározását pedig a „metal iskolában” kötelező tananyaggá tenném.
Pálosi Róbert: - Az egyik legmesszebbre jutott progresszív metal banda. Nem véletlenül. Biztos óriási áldozat van a zenekar eddigi sikerei mögött. Ahhoz, hogy egy csapat idáig eljusson, nem elég, hogy jó zenész valaki, számos összetevője van a dolognak. Ez a saját meglátásom.
Fábián Attila: - Állítom, hogy kijelentő módban is megállja helyét a kérdés. Ritkán hallom azt, mikor megemlítem valamely zeneszerető embernek a csapat nevét, hogy „…azok meg kik?” Legyen szó komolyzenét, hardcore-t, rockot, de akár elektronikus zenét kedvelő illetőről. Szerintem a csapat nagyon jól egyensúlyozik a kellemesen érthető dallamok, és a rendkívül precízen kidolgozott, némelyeknek kevésbé emészthető zenei témák között. Ettől függetlenül nem helyezném lejjebb a rangsorban a műfajban szintén jeleskedő Porcupine Tree-t, de az már megint máshogyan szerethető. (nevet)
Vaczó Gábor: - Úgy gondolom, hogy a lemez megjelenésének idején valójában senki sem tudta, hogy ez a zene meghódít-e majd szélesebb rétegeket is, pláne, hogy az előző album vegyes kritikákat kapott. Valahol olvastam régebben, hogy teljes homály uralkodott a Pull Me Under videó fogadtatásával kapcsolatban, aztán hirtelen sok-sok embernél bekattant, hogy gyerekek, ez k.rva jó, mégis kik ezek? Persze, volt már egy Queensryche, egy Rush, stb., de a szélesebb tömegeket a DT szólította meg először a prog vonalból. Más kérdés, hogy a kétezres években a zenekar sokat tett azért, hogy a korábbi rajongóbázison kívül maguk mellé állítsák a kevésbé prog kedvelő arcokat is, és ez sajnos a zene változatosságának a rovására ment.
- A billentyűs cserék mellett sarkalatos pont a DT életében Mike Portnoy kilépése. Te hogyan élted meg ezt, és mi a véleményed az őt váltó Mike Mangini játékáról, beilleszkedéséről, és a már vele készült albumokról?
Szijártó Zsolt: - Húsz éven át világszínvonalon zenélni, rengeteget koncertezni, dalokat írni, embert próbáló feladat. Megértem, hogy Portnoy pihenni akart egy-két évet, de a zenekart is, hogy nem tudtak leállni, mert féltek, hogy utána már nem működne úgy a dolog. Portnoy a félelmetes dobtudása mellett hihetetlen showman is volt. Mangini kicsit konyhai robotgép, aki halál precíz és hatalmas zenész. A Portnoy utáni első album, A Dramatic Turn of Events a kedvencem. Az utána jövők kicsit silányabbak voltak, persze csak Dream mércével.
Ács Sándor: - Mangini egy dobisten… DE kétszer láttam eddig a Dream Theater-t élőben, mindkét alkalommal Portnoy-jal, és lehidaltam tőle! Ilyen látványosan, humorosan ilyen témákat ütni, tényleg nem mindennapi mutatvány. Aztán kijött egy DVD, amelyen már Mangini dobol, és nyilván mindent leüt úgy, ahogy kell, viszont – nézőként mondom – nagyon unalmasan játszik. Ebből a szempontból szerintem korántsem olyan erős személyiség, és nincs akkora jelenléte a színpadon mint Portnoy-nak. Szóval, ha szavazni kellene, én Portnoy-ra tenném a voksom!
Lévai-Hangyássy Bence: - Abszolút sarkalatos pont. Hatalmas Portnoy fan voltam mindig is, főleg, hogy most megcsinálta a Winery Dogs-ot Richie Kotzennel és Billy Sheehannal. Tudtommal Mike Portnoy aktív szerepet vállalt a zeneszerzésben és abban, hogy megszülethessen a jellegzetes DT hang. Szerintem üt az új album Manginivel és megnéztem jó pár videót a mostani turnéról, ezért úgy gondolom, hogy méltó utódja lett Portnoy-nak.
Pálosi Róbert: - Nos, ez a kérdés a legfontosabb nekem, dobos lévén. Mike Portnoy... Hát, mit is lehet mondani? Hiányzik! Nélküle már nem ugyanaz. Nem szeretem az ilyesfajta változásokat. Showman, az tuti. Ott voltam anno a Pecsás bulikon, amikor Sherinian billentyűzött, és a Rudess/Morgenstein Project melegítette be a közönséget. Dobálta a dobverőt Sheriniannak, ő meg vissza. Hát, aki ott volt, ezt a cirkuszt nem felejti. Ő Portnoy! A játéka kiszámítható. Talán ez a gyengéje, de nagyon szeretem. Egy ikon.
Mangini egy zseni. Sőt... Egy alien. Tuti más bolygóról jött. Hallatszik, hogy nincsenek korlátai. Minden bizonnyal, ami kötötte a zenekart Portnoy játéka miatt, most kivitelezhető, mert vitathatatlanul jobb dobos. De nem akkora arc mint Portnoy. Hogy Mangini beilleszkedett-e? Bizonyára. Egy prog fan nem kívánhat jobb dobost.
Fábián Attila: - Visszatérve kicsit a Live at Budokan DVD-hez, amikor először megláttam Portnoy-t, hát röhögtem egy sort, hogy vajon honnan szedték össze ezt az atléta, fejkendő, szemüveg, nagyszakáll divat diktátort… de hát, tudjuk jól, hogy nem ez számít. (nevet) Portnoy volt számomra „a” dobos a Dream-ben. Mindamellett hogy technikásan játszott, jött belőle egy ösztönszerű átütő erő, ami a bonyolult témákat is erőteljessé tette. Mangini egy rendkívül jól képzett zenész zseniális játékkal, és nem érzem igazából kevesebbnek vele a csapatot (sőt!), de hiányzik kicsit az az egyszerű Portnoy-os stenk.
Vaczó Gábor: - Emberileg feltételezem hasonló jó arcok, nem gondolom, hogy túl nagy dolga lett volna a beilleszkedéssel. Mangini technikailag kenterbe veri Portnoyt, de tegyük fel magunknak a kérdést, mennyire jó ez nekünk? Lars Ulrichot sem azért szeretjük, mert olyan pontos, hogy a halál hozzáigazítja magát... Nyilván nem mindenkinek fog tetszeni az alábbi véleményem, én szigorúan dobos füllel hallhatom a Dream-et, és elég sok számukat játszottam a közelmúltban aktívan, csak a poén kedvéért.
A DT a tagcserével két dolgot ért el. Az egyik, hogy gyakorlatilag bármilyen elmebeteg dolgot meg tudnak valósítani a ritmusszekcióban, van egy atom stabil, biztos „hátulütőjük”, a másik, hogy ezzel párhuzamosan kiveszett az az íz a zenéjükből, amit Portnoy tett hozzá az egyes számokhoz. Ez igaz a stúdióalbumokra, és az élő performanszra is. Elhúzzák a függönyt, belecsöppenünk egy hatalmas hangszerkiállításba, a háttérben még zene is szól. (nevet) Minden a helyén van, minden király, de valaki igazán megnyomhatná a „humanize” gombot Manginin, mert jelenlegi formájában a DT egy technikai előadás, mindenki száz százalékon pörög, hibátlan a show, de nem történik maradandó. Ez lehet súlyos állítás, de ezt gondolom.
Dobos füllel azért emberközelibbnek találtam a Mangini előtti korszak élő felvételeit. Sokkal könnyebben ráül az ember Portnoy játékára, ne adj’ Isten még tanul is belőle bőven, mégsem kell sosem komolyabb technikai dolgokon gondolkodnia. Portnoy jobb tanár, mint Mangini, és hallgatni is sokkal kellemesebb, muzikalitásban ég és föld a két ember Portnoy javára, és valljuk be, ez a lényeg, nem pedig az atomóra a kamionnyi dobtest mögött.
- Ha egyetlen mondattal kellene definiálni a zenekar munkásságát, albumait, az hogyan szólna? Valamint, te személy szerint miért sorolod a kedvenceid közé a csapatot, mi fog meg bennük?
Szijártó Zsolt: - Rendkívül színes hangulat- és dallamvilággal rendelkező zene, világszínvonalú muzsikusokkal. Változatos, mély, és ha egyszer megszereti az ember, az örökké tart!
Ács Sándor: - Egy mondattal definiálni a banda munkásságát? Ez lehetetlen! (nevet) Ami engem megfogott anno, az az volt, hogy az elképesztő virtuozitás mellett is megvolt a dalközpontúság. Nem öncélú a virgázás, mindennek helye van. Mondjuk az utolsó két-három lemezről pont ezt a hozzáállást hiányolom.
Lévai-Hangyássy Bence: - Rockzene mesterfokon. Azért nem aggatnám rá a progresszív és metal jelzőt, mert az ő szintjük már-már a stílus teteje. Imádom amikor egy-egy témát a végletekig kibontanak, mint a klasszikus zenében. Nem csak egy sablon téma, verze, bridge, refrén van, hanem sok-sok szerkezeti egység. Minden tagja maximálisan megmutatja a zenei talentumát, de mégsem egy önfényező szólóprodukciónak gondolom.
Pálosi Róbert: - Erre nem tudok érdemi választ. Teszik a dolgukat mint mindannyian. Élnek a lehetőségeikkel, küzdenek, stb. Mi fog meg bennük? A határtalan zenei szabadság, ami a tudásukból fakad.
Fábián Attila: - Szelíd vérprofizmus, mely kitartó munka, tisztelet, könnyek, és rengeteg gyakorlás eredménye. Nekem ez jön át amikor rájuk nézek, vagy a zenéjüket hallgatom, és ez erőt ad a saját zenei munkásságomhoz is.
Vaczó Gábor: - A DT olyan zenei együttállás, ami képes arra, hogy megváltoztassa az ember életét. Bármely tag tud olyan hatással lenni a zenére fogékony emberekre, hogy hangszert ragadjon, és elinduljon az úton. Azért az egyik kedvenc zenekarom, mert úgy hallgathatsz viszonylag bonyolult zenét, amiből folyamatosan tanulsz, hogy közben mégis ki tudsz kapcsolódni. Próbáld meg ezt egy Meshuggah-val. (nevet)
- Voltál-e már ezt megelőzően is DT koncerten? Mit vársz ettől a május 10-ei estétől?
Szijártó Zsolt: - A Petőfi Csarnokban voltam Dreamen, és az Ufó-ban (Sport Aréna) is. Azt várom, hogy jól szóljanak, mert ha nem fog csengeni-bongni az új helyszín, akkor a hatalmas élmény garantált!
Ács Sándor: - Igen, először a Pecsa szabadtéri színpadán, azt hiszem 2007-ben, majd egy-két évvel később az Arénában. Mindkettő nagy élmény volt, kitűnő hangzás, szuper hangulat. És hogy mit várok? Hmm…. Nosztalgikus érzéseket. (nevet)
Lévai-Hangyássy Bence: - Sajnos még nem jutottam el. Tudtommal a zenekar különleges fény- és látványtechnikával turnézik. Abban egy percig sem kételkedek, hogy maximálisan fog szólni a banda. Bízom benne, hogy az Images and Words mellett egy-egy sláger még belefér a buliba.
Pálosi Róbert: - Szinte mindegyik magyarországi koncerten ott voltam. Talán egy Pecsáson nem. Hogy mit várok? Azok a dalok szólalnak meg amiért megszerettem őket, úgyhogy nosztalgikus érzéseket. Sok zenész ismerősöm ott lesz. Jó bulit mindenkinek!
Fábián Attila: - Sajnos még nem voltam, ez lesz az első bulim. Nagyon be is vagyok már sózva, és természetesen azt szeretném, ha a profi zenét egy legalább ugyanolyan profi hangosítás juttatná el hozzánk, mert ezt a produkciót csak úgy lehet igazán élvezni.
Vaczó Gábor: - 2005-ben hallottam őket először, és mindeddig utoljára élőben, a Pecsa szabadterén. Emlékszem, kb. két órával kapunyitás előtt már a helyszínen voltunk, és nem kellett csalódnunk. Bár azóta többször is jártak nálunk, részemről a 10-i koncert lesz a második alkalom az élő találkozóra, és roppant kíváncsi vagyok, mi változott, mi újat tud adni a zenekar élőben, és hogy a rengeteg megnézett, max. pár éves élő videó alapján valóban ennyit változott-e az előadás, vagy az egész valamiféle koholt vád csupán. (nevet)
koncertfotók: Dream Theater honlap