Őseink a honfoglalás után pár esztendővel illedelmes új lakókként be is mutatkoztak Európában. Ez ugyan meglehetősen véres vizitre sikeredett, ám ebben tökéletesen követték az aktuális hatalmi etikettet: a középkorban nem a Nobel-díjasok száma, vagy a makrogazdasági mutatók mentén ítéltek meg egy országot, hanem elsősorban a szerint, hogy mennyire kell tőle tartani. 899-ben kiderült, hogy a magyaroktól eléggé.
A (szintén javarészt az iskolai tananyagnak köszönhetően meggyökeresedett) közvélekedéssel ellentétben Árpád és vezérei
nem anarchista gyújtogatók,vagy fosztogató gangsták voltak - hanem mindenekelőtt politikusok.
Akik más politikusokkal kötöttek szövetségeket, megint más politikusokkal szemben. Ez történt az Úr 899-ik esztendejében is, amikor Arnulf keleti frank királlyal fogtak össze, hogy együtt megállítsák Friauli Berengár itáliai uralkodó fékezhetetlennek tűnő menetelését dédapja, Nagy Károly császári trónja felé.
A mintegy ötezer könnyűlovas harcosból álló magyar sereg támadása felkészületlenül érte Berengárt, így érdemi ellenállás nélkül vonulhattak végig a Pó völgyében, egészen Páviáig, az Itáliai Királyság fővárosáig. Szeptember közepére azonban az uralkodónak sikerült összeszednie egy mintegy 15 ezer főből álló, kiválóan képzett és felfegyverzett hadsereget, majd ellentámadásba ment át. Amely látszólag remekül haladt,
a magyarok azonnal pánikszerű menekülésbe fogtak.
Berengár már azt hihette, hogy túl van a nehezén, élete egyik legfényesebb győzelmére készült - ám kiderült, hogy csúnyán átverték.
A magyar hadvezetés ugyanis
tudatosan vonult vissza, gondosan ügyelve arra, hogy a manőver minél kétségbeesettebb megfutamodásnak tűnjön.
Még békét is kértek, felajánlva, hogy minden zsákmányolt értéket visszaszolgáltatnak, és többé nem lépnek Itália földjére. Berengár azonban ekkor már nyeregben érezte magát, visszautasított minden egyezkedést, és tovább üldözte a már legyőzöttnek vélt ellenséget - büszkén menetelve saját katasztrofális veresége felé. A magyarok ugyanis valószínűleg már a hadjárat elején kiszemelték maguknak azt a helyet, ahol majd megütköznek az itáliai sereggel, amelyet
több mint 150 kilométeren át ravasz módon húztak maguk után a halálos csapdába.
Berengár szeptember 24-én ért a Brenta folyóhoz, amelynek túlpartján táboroztak le a magyarok. Ám az átkelést másnapra halasztotta, arra gondolva, hogy nem kell sietnie, ez a meccs már eldőlt. Pedig még csak ekkor kezdődött el. A magyarok már előre kinézték maguknak azt a gázlót, ahol percek alatt át lehet kelni a folyón, s újabb békeajánlatuk (amely nyilván csak megerősítette a királyt abban a hitében, hogy végleg legyőzte őket) elutasítása után azonnal átúsztattak, rajtaütve a pihenésre készülődő ellenségen. Amelynek helyzetét az tette végképp reménytelenné, hogy a tábor védelmét egymáshoz láncolt, körben elrendezett szekerekkel vélte bebiztosítani. Csakhogy a fürge lovaikon körbe-körbe nyargalászó, gyilkos nyílzáport zúdító sztyeppei harcosokkal szemben
ennél rosszabbul nem is dönthettek volna,
Saját szekérváruk foglyaivá válva ezrével pusztultak el úgy, hogy még a tisztességes küzdelemre is alig volt esélyük. (Dermesztő belegondolni, hogy három és fél századdal később, IV. Béla a muhi síkon ugyanazt a taktikát választja, mint Berengár, ugyanúgy pusztai nomád sereggel szemben, és ugyanúgy katasztrofális vereséget szenved.)
Az itáliai uralkodó
háromszoros túlerőben levő serege órák alatt összeomlott,
ő maga is csak, szégyenszemre, közkatonának öltözve tudott elosonni a vérfürdővé vált ütközetből.
A csatáról pár évvel ezelőtt remek kis animációs rövidfilm készült.
A Brenta-menti ütközet nem csak fényes magyar diadalt jelentett, de
az egész középkor egyik legbriliánsabban megtervezett, legjobban megszervezett, és legkövetkezetesebben végigvitt hadműveletének, a hadtörténelem talán legzseniálisabb trollkodásának megkoronázása volt.
Nem mellesleg azon a napon tette le a névjegyét Európa asztalára a magyarság, világossá téve, hogy ezt a kártyát érdemes mindenkinek eltennie, és jól megjegyeznie. Azoknak pedig, akik nem tanultak a leckéből, nyolc esztendővel később, 907-ben, Pozsony mellett maga Árpád fejedelem tartott igen tanulságos továbbképzést.