Legnagyobb örömömre, ma délelőtt én is kénytelen voltam átesni eme kiváló traumán. Hideg, nyirkos, szürke idő, gyengén megvilágított, szürke váróterem.
Talán megbocsájtja nekem a világ, hogy betegen a mizantrópia élő szobra vagyok és nem vágyom több társas interakcióra a kelleténél. Így hát, köszöntem, leültem, majd behúzódtam a sarokba. Néha, mint valami fekete halálmadár belekárogtam a száraz levegőbe, egyébként pedig beletemetkeztem a könyvembe.
"Azt ugye tudja, hogy ma nincs a doktornő?" - kérdezte hirtelen a velem szemben üldögélő, a fiatal anyukák szent komolyságát sugárzó, kissé fáradt arcú nő. Hangja bocsánatkérő volt, mintha valamiképpen ő tehetne a dologról. Nem tudom, mennyire vághattam fancsali képet, mert sietve, némi erőltetett nevetéssel hozzátette:
"Azért nem kell aggódni, ő még nem hagy itt minket, csak szabadságra ment. Ma a doktor úr helyettesít."
A mellettem ülő idősebb hölgy erre színtelen hangon, hamuszürke arccal megjegyezte:
"Igen, ő legalább marad..."
A másik nő ekkor megkérdezte, hogy ki távozik, mire a néniből olyan sóhajjal szakadt ki a következő két szó, amitől szinte megnyílt a föld:
"Az unokám..."
Fél füllel figyeltem a beszélgetést, melyből kiderült, hogy a hölgy fia már évek óta Írországban dolgozik a családjával, a kisfiú viszont egy rövid időre itt járt Magyarországon, családi viziten, és most készülődik vissza. A madárcsontú nagymamán látszott a bűntudat, amiért ezt a nem kevés időt most kénytelen a rendelőben tölteni, ahelyett, hogy azzal lenne, akit nem tudni, mikor lát viszont legközelebb.
Üveges tekintettel bámultam a könyvembe. A lapokról Krúdy Gyula égig érő vádjai meredtek szuronyként a jelenre, amiket azok ellen a háborús nyerészkedők ellen írt, akik abból lettek milliomosok, hogy bő száz esztendővel ezelőtt "papiroscsizmát" és napok alatt szétfoszló egyenruhát szállítottak a Kárpátok bércein harcoló, és ott halálra fagyó magyar honvédeknek.
Önkéntelenül is elgondolkodtam, vajon mi mindent olvasna az öreg mester a mostani nyerészkedők fejére?
Azokéra, akik miatt külön ki kell hangsúlyozni, hogy a háziorvos csak szabadságra ment, és nem az országot hagyta itt a jobb boldogulás reményében.
Azokéra, akik miatt országszerte nagymamák százai-ezrei gondolnak elfacsarodó szívvel a távoli nyugaton szerencsét próbáló szeretteikre, akiket csak nagy ritkán, ünnepek környékén fúj haza a szél, ha egyáltalán.
Azokéra, akik nap mint nap bevándorlókkal és Soros Györggyel riogatják a magyar emberek millióit, ezzel fölmentve magukat a valós problémákkal való szembenézés kínzó kötelessége alól.
Azokéra, akik még az általuk a becsület jelvényeként viselt határvédelem ügyét is képesek cinikus aljassággal alárendelni a nyughatatlan szerzési vágyuknak, nem migránsokat, vagy amerikai milliárdosokat, hanem magyar vállalkozókat anyagilag megrokkantva ezzel.
Beszélne-e az írófejedelem olyan elnéző megértéssel és rajongó szeretettel a mai magyar népről, ami hatalomban tartja azt a vérszívó elitet, melyről maga is tudja, hogy korrupt és becstelen, mint ahogy a Ferenc József uralkodása alatt élőkről mesélt?
Azon kaptam magam, hogy szemem megakadt az alábbi szövegrészen, és mint a lemezjátszó elakadt tűje, újra, s újra futja a sorokat:
"De a posztócsaló gondoskodott róla, hogy a ruha az első nap elkezdje a feloszlás tüneteit, és darabokban váljon le a szegény katona testéről. Nagyon természetes jelenség, hogy ugyanekkor Pesten a nők hármasszoknyát viselnek."
Majd kicsivel lejjebb révedt a tekintetem, az alábbi sorokra:
"Bizonyára nem mindenki zord, magányos, hozzátartozó nélküli ember a csalók és hamisítók között. Akadnak közöttük olyanok, akiknek közeli rokonuk, esetleg talán éppen a vérükből való vérük, a tulajdon fiuk védelmezi a határt. Pokoli perspektíva, hogy a katonának abban a papiroscsizmában fagy el a lába, amelyet a saját édes apja csalt, lopott be a hadseregbe. Sajnos, az élet nem kedveskedik ily igazságokkal. A hadseregszállítók fiai a legjobb bundában járnak, és idegen cégnél varratják a csizmájukat."
Az 1915-ös sorok azóta épp oly kellemetlenül feszülnek bennem, mint a küszködő torokfájás, de sokkal kínzóbb kérdéseket vetnek föl, amikre nem létezik olyan könnyű orvosság, mint a test bajaira.
Hogy van az például, hogy látjuk, kik nyomorítanak meg minket napról napra - nem is olyan rég közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az emberek nagyon is tisztában vannak vele: a fideszesek lopnak és korruptak -, és fejben mégsem kerül egyenlőségjel közéjük, és a már létünket fenyegető megannyi veszedelem, gond és baj közé?
De az is érdekes gondolatkísérlet, hogy miként néz majd vissza ránk a jövő, száz év távlatából? Milyen ítéletet mondanak majd akkor Orbán Viktor és élhetetlen rendszere, illetve azok fölött, akik gátlástalanul hasznot húznak belőle?
Ez csak rajtunk múlik, akik ennek a rezsimnek az elszenvedői vagyunk, jövőre pedig lesz egy lehetőségünk biztosítani, hogy ránk ne fejcsóválva nézzen vissza az utókor.
Hol húzódik majd az új NER-Rubicon? - A plakátok után mást is megszaggat a Fidesz?
A hazai balliberális értelmiség és politika sok bűne közül az egyik a "diktatúra" szó jelentésének teljes kiüresítése. A magyar közéletnek hosszú-hosszú évtizedek visítását kellett végigszenvednie, mely idő alatt, ha a baloldalról valakinek nem tetszett valami - ez általában Orbán Viktor létezése volt -, rögtön önkényuralmi rendszert vizionált.