Világosan le kell szögezni. Az ellenzékiség nem jelentheti a vörös, vagy éppen a kommunista forradalmár, Che Guevara képmását ábrázoló lobogók lengetését, mint ahogy egy keresztény, jobboldali embernek nem férhet bele az sem, hogy a parlamentből távozó egyházi vezetőket, vagy diplomatákat inzultáljanak, illetve köpdössenek le. Erre egyféleképpen lehet válaszolni:
a lehető leghatározottabban elítélni és elhatárolódni.
Az ilyen tettek semmilyen módon nem lehetnek magvai az ellenzék újjászületésének. Ugyanakkor céltalan frusztrációt jeleznek, ami abból fakad, hogy az ellenzéki megmozdulások képtelenek irányt mutatni és keretet adni a kormányellenes hangulatnak. Pedig igény lenne rá. Ezt az első több mint százezres tüntetés is megmutatta. Tömegbázis egyértelműen létezik az ellenzéki oldal számára.
De ki, vagy mi az ellenzék? Ki, vagy mi tudja összefogni?
A megmozdulásokon résztvevők fogyatkozó létszáma is mutatja, hogy a színpadra állított szónok-mozgalmárok aligha lesznek bárminek is a motorja. Egész egyszerűen azért, mert mondandójuk kimerül abban, hogy rossz a kormány, cselekedni kell, össze kell fogni. De nincs semmilyen formai elképzelés a kijelentések mögött, nincsenek úgynevezett levert értékrendi cölöpök, és a tüntetések kezdenek egy zsugorodó, szétszórt indulatközösséggé torzulni. A szónokok szerepe a jelen helyzetben így csak zizegő háttérzaj.
Ha a pártokkal számolunk, akkor sem lehet az ellenzékről beszélni, hanem csak különböző politikai célokról és elképzelésekről. Ha rangidős szereplőt keresünk, akkor egyértelműen a Jobbik az egyetlen potens ellenzéki erő, amely várhatóan a május 12-i tisztújítása után, a belügyeit rendezve bonthatja ki igazán a szárnyait a választási eredmény árnyékát maga mögött hagyva.
A néppárti elköteleződés az elmúlt években annak célját és igényét jelentette, hogy a párt a társadalom minél szélesebb rétegeit tudja megszólítani, de ehhez a továbbiakban határozottabb önmeghatározásra, és világosabb értékrendi megfogalmazásra lesz szükség. A Fidesz-KDNP táborának megbontása szempontjából döntő lehet, hogy a Jobbik mit tud kezdeni a keresztény-konzervativizmussal.
„Pártunk keresztény, értékelvű mozgalom, vagyis minden szavához, tettéhez, működése minden eleméhez az isteni törvényekbe és az egyetemes emberi értékekbe vetett hit szolgál forrásul. Konzervatívként hisszük, hogy az emberi élet veleszületett méltósággal bír, és hogy minden tevékenység értelme és célja – így a politikáé is – ennek a méltóságnak a megőrzése és továbbadása. A mindennapi politizálásban szükséges kompromisszumkészségnek számunkra ezen értékelvűség szab határt”
- olvasható a Jobbik 2003-as alapító nyilatkozatában.
A keresztény-konzervativizmus kezdettől fogva a párt értékrendjét képezi, az alapok tehát adottak, ám az eddigi hangsúlyokon érdemes változtatni. Miközben az alapító nyilatkozat a néppártosodásnak nem mond ellent, a kompromisszumok esetében határt szab.
Ha nincs az ellenzéki oldalon meghatározott értékrendi irány, akkor az indulatpolitizálásé lesz a főszerep. Ez a legkevésbé sem fog így az ellenzéki politizálás megújulásához vezetni.
A kormányellenes oldalnak potens, parlamenti, politikai erőre van szüksége, ami világos értékelvűséggel párosul, hogy meg tudja húzni azt a vonalat, ami kijelöli egy politikai kultúra határát, és leválasztja a céltalan igénytelenséget.