"Nagy pillanat előtt állunk, a hatvannyolcas elitnek, úgy ahogy van, búcsút mondunk. Ki jön? A kilencvenesek, az antikommunista, a keresztény elkötelezettségű nemzedék! Harminc éve azt gondoltuk: Európa a jövőnk, ma azt gondoljuk, mi vagyunk Európa jövője, hajrá!"
- bocsátotta el híveit a miniszterelnök beszéde végén, amelyből az elmúlt napokban a legtöbben azt emelték ki, hogy bejelentkezett az egész kontinens vezetésére. Ennek gazdasági, demográfiai és gepolitikai realitásáról a kormánykritikus sajtóban komolyabb, gúnyosabb, és gurulva röhögő elemzések sora született - amelyek aztán
kiválóan támasztják alá a rezsim világképét a nagyot álmodni merő, tettrekész hatalomról és a vele szemben károgó szánalmas, kishitű, merjünkkicsiklenni ellenzékről.
Pedig a leggázabb ebben a gondolatmenetben messze nem az, hogy egy kis ország vezetője szeretne meghatározó szerepet betölteni az Unió politikájában. (Elvégre néhány évvel, pár millió elcsalt adóeuróval, és több száz üveg itallal korábban Jean-Claude Juncker a hazánk lakosságának egyhuszadával bíró Luxemburg kormányfője volt.) Még csak nem is az, hogy Orbán szeretné nyugállományba zavarni a '68-as közéleti generációt. Az egykori lánglelkű szélsőbalos utcai harcosokból képviselőkké, miniszterekké és felügyelőbizottsági tagokká korrumpálódott, az ifjúkori marxista szemináriumok után napjainkban multik menedzsmentjeivel kéz a kézben Pride felvonulásokra járó nyugati politikai és értelmiségi elitnél hiteltelenebb garnitúra talán még sohasem vezette Európát.
Ha a migrációs válság egyszerre ostoba, dilettáns és alattomosan álszent kezelése a történelem szemétdombjára pakolja őket, nem lesz értük kár. Ha viszont Közép-Európa "kilencvenesei" fogják követni őket, akkor jaj az öreg kontinensnek.
Mi, már jól ismerjük ezt a társaságot. A mára oly bátran villogtatott tigriskarmaikat rajtunk élesítették három keserves évtizeden át. A felemelkedésüket, helyi érdekű nagykánokká válásukat mi fizettük meg.
Erre ment rá a nagyszüleink igazsága, a szüleink munkája egészsége és méltósággal megélt idős kora, a mi életünknek már legalább a fele, de talán még a gyerekeink jövője is.
Ezek az "antikommunista kilencvenesek" kötöttek mocskos alkut a nagyszüleinket bitófára küldő, kifosztó és rettegésben tartó gazemberekkel, ezek a "keresztény elkötelezettségű kilencvenesek" adták el fillérekért a szüleink feje felől a munkahelyüket, lopták el a kínkeservesen kiizzadt adóforintjaikat. És ők azok, akik miatt idő előtt elveszíthetjük őket a lerohadt, munkaerő hiánytól döglődő kórházakban. Miattuk dolgozunk a német bérek negyedéért, vagy, ha többet szeretnénk, akkor ezerötszáz kilométerre az otthonunktól. És miattuk nem lesz jobb sorsa az iskolában segédmunkásnak nevelt gyerekünknek sem.
Miattuk vagyunk összeszerelő cselédei a német, balekjai a kínai és csicskái az orosz nagytőkének.
Ők adták el a hazájukat Nyugatnak, Keletnek, Délnek, Északnak a szélrózsa minden irányának - és még ahhoz is mohók voltak, hogy legalább a legjobb árajánlatot kivárják. Ők, a kilencvenesek hazudták magukat szocialistának, baloldalinak, liberálisnak, humanistának, nemzetinek, kereszténynek, jobboldalinak, vagy épp középen állónak és szakértőnek. Leosztották egymás közt a szerepeket, mi pedig 28 esztendeje tapsolunk annak a bárgyú és közönséges esztrádműsornak, amit előadnak. Két évtizeden át egymást váltogatták a rivaldafényben, míg végül az egyik csapat szépen, lassan lekerült a színlapról.
A másik most egyedül uralja a deszkákat, és azt hazudja, hogy semmi köze az előző évadokhoz.
Sőt, annyira nagyszerű tehetségek ők, hogy ez a kis magyar színház már nem elég nekik - ők egész Európa teátrumát akarják meghódítani.
Én nem sajnálom tőlük. Akiket le akarnak váltani, azok bőven rászolgáltak a bukásra. Menjetek, drága kilencvenesek és söpörjétek le a színről a hatvannyolcasokat! Nyargaljatok diadalmasan napnyugat felé, legyen tiétek Európa, s, ha egyszer az is kevés lesz, az egész nagyvilág! De ezt a kicsi, kirabolt, lepusztított hazát adjátok végre vissza nekünk ötveneseknek, nyolcvanasoknak, kétezreseknek - magyaroknak.